Több olyan filmet is készítettél, amely utólag valamiért ikonikus lett. Az Itt vagyokot, amely Cannes-t is megjárta, sokan nemzedéki közérzetfilmként definiálják, a Kodály Method sorozat a videóklip-készítés terén mutatott újat, a Balaton Method pedig az első közösségi finanszírozásból készült magyar film. Hogy viszonyulsz ezekhez a címkékhez?
Jólesnek, habár szemtől szemben elég ritkán hallok ilyeneket. Az egyik fő inspirációm, hogy mi az, ami fontos, mégis úgy érzem, hiányzik a világból. Az a fajta idealizmus, hogy ha bemegyek egy lakatlan, romos épületbe, akkor nem lebontani szeretném, hanem lehetőséget, perspektívát látok, hogy mi mindent lehetne megvalósítani benne. Gimiben is ezt csináltam, megszerveztem, amit hiányoltam, és a filmek esetében ugyanúgy ez mozgat: az, amit jelenleg nem találok más filmekben. Talán ebből fakad az eredetiség igénye is. Hiányosságnak érzem, hogy nem dolgozzuk fel az életünket a magyar filmekben, hanem legtöbbször valamilyen fiktív valóságban játszódnak.
Nem a Fekete pont az első közös projekted Rév Marcell operatőrrel, a legtöbb filmeden vele dolgoztál.
Egy osztályba jártunk a Színművészetin, akkor még együtt voltak az operatőrök és a rendezők. Nagyon hamar egymásra hangolódtunk, tulajdonképpen már az első találkozón sejtettem, hogy vele jóban leszek. Hasonló volt a világlátásunk, hasonló közegből jövünk – egy idő után a baráti köreink is összeolvadtak. Az első évtől együtt csináltunk majdnem mindent, legyen az filmes dolog vagy más kezdeményezés. Közös cégünk van, sőt én vagyok a lányának a keresztapja. Szerencsére úgy is töretlen a szoros kötelék, hogy évek óta Amerikában él.
Nem semmi, hogy ennek ellenére sikerül tartani a kapcsolatot.
Próbálkozunk. Régen azt hittem, nem vagyok alkalmas egy „távkapcsolatra”, de úgy tűnik, egy bizonyos kor felett már nem rengeti meg a barátságot a távolság. Viszonylag gyakran járnak haza, emellett nyilván továbbra is van szakmai kötődésünk; megmutatjuk egymásnak a munkáinkat, és beszélgetünk róluk.
Mindketten erősen kötődtök a zenéhez.
A kilencvenes években sokkal élesebben elkülönültek a zenei ízlések. Ez meghatározó személyiségjegyet jelentett, ami egy bizonyos életformát is hozott magával. Kihatott arra, hogyan öltözködünk, milyen bulikba járunk, kikkel barátkozunk. Ha hallgattál valamilyen zenét, akkor egy nagyon erős, a maga módján lázadó kulturális közeget is felfedeztél. Mindketten nyitottak voltunk az ilyesmire, ráadásul zenészek akartunk lenni, csak nem jött össze. Nekem sajnos nincs hozzá tehetségem – erről meg is bizonyosodhattam, mert anno volt egy zenekarom, amiben inkább rendező voltam, mint zenész. Viszont a vágy, hogy zenével foglalkozzunk, megmaradt, csak most már filmeken keresztül éljük ki.
A Fekete pontban is fontos szerepe van a zenének. Számomra ez jelentette a fő iróniaforrást.
Sokféleképpen értelmezhető zenét szerettem volna, aminek a jelentése a cselekménnyel párhuzamosan alakul, változik. Az elején valóban ironikus az aláfestés, idővel azonban inkább a melankóliát halljuk ki belőle. Lajhó Dorka zeneszerző több verziót írt, ezek közül választottunk egy játékos gyerekdallamot. A filmbe ágyazott színdarab zenéjét is neki köszönhetem, munkáját Sabák Peti segítette.
Szerettétek volna, ha 35 milliméteres kópián is vetítenék a filmet, erre gyűjtést szerveztetek. A pénz mindössze egy nap alatt összegyűlt. Okozott bármilyen nyomást, hogy ennyire szívesen és ilyen sokan támogattak?
A gyűjtés kérdése már jóval a 35-ös kópia előtt, szinte az első pillanatban felmerült, hiszen tudtuk, hogy kalapozni fogunk a filmre. Végül tizenkilenc producere lett, ami önmagában rekordnak számít, és olyan emberektől is kaptunk támogatást, akik névtelenek akartak maradni. Ekkor még forgatókönyv sem volt, ennek ellenére gyülekeztek a támogatók. Nagyon megható volt, de végig úgy éreztem, ez túlmutat ezen a filmen és a személyemen, itt a magyar filmért és a jövőjéért, a cenzúra nélküli szabad művészetért is fogtak össze ennyien. Ezzel együtt nagy felelősséget jelentett, hogy ennyien segítettek, ráadásul a saját pénzüket tették bele a projektbe. Szerencsére nem volt időm stresszelni, mert nagyon gyorsan történt minden: márciusban elkezdtem írni a forgatókönyvet, májusban megvolt az első verzió, július végén meg már forgattunk. A harmincötös kópia támogatásánál már kész volt a film, ott a különleges bemutatóra gyűjtöttünk.
Mi volt az előkészületek és a forgatás legnehezebb része?
Egyértelműen a casting. Szinte mindennap hajnalig dolgoztunk az ezért felelős Fátyol Herminával és Holczer Sárival. Egy idő után már mindenkiben szereplőt láttunk: Hermina egyszer taxival ment haza az irodából, és megkérdezte a sofőrt, nem akar-e szerepelni a filmben – ő lett a portás. Nem lehetek elég hálás nekik, emberfeletti munkát végeztek azzal, hogy körülbelül másfél hónap alatt lecastingoltak ezer gyereket, egy teljes tanári kart és rengeteg további szereplőt.
A főszereplő kisfiú Berlinből költözik haza az anyukájával. Te is éltél külföldön, Amerikában. Van személyes élményanyag a történet mögött?
Sok, de sosem arról volt szó, hogy ez önéletrajzi film legyen. Az, hogy megéltem két különböző kultúrát, és volt egy nagy fordulat az életemben azzal, hogy hazaköltöztünk, oka annak, hogy miért érdekel azóta is ez a téma; hogy milyen hatással vannak a felnőtt életünkre a gyerekkorban történt események. Illetve kívülről érkezve sokkal jobban feltűntek a magyar oktatási rendszer abszurd szabályai és elvárásai. Megtapasztaltam, milyen egy olyan struktúra, amelyben alapvetés a kussoltatás, a büntetés és a poroszos szigor. Amúgy a faszállítók sztorija meg is történt (a főszereplő Palkó egy csapatversenyen ezt a nevet választja saját csoportjának, ezért fegyelmi eljárást indít ellene a megszégyenült tornatanár – a szerk.).
És fegyelmi is volt?
Az nem, de óriási patália igen. Hosszú, többoldalas intőt kaptam, és a sértett tanár körbeküldte a tanáriban a rajzomat, amin a gyengébbek kedvéért bekarikázta, hogy az összetett szó mely elemeire gondolhattam. Nekem ez egyszerű szóvicc volt. Magyarországra érkezve az volt az első benyomásom, hogy iszonyú jó az itteniek humora, bele se gondoltam, hogy azért nem mindenkié. A többiek persze mondták, hogy ezt nem kéne, de akkor nem értettem, miért paráznak.
Több embertől is hallottam, hogy azért hagyott bennük nyomot a film, mert tipikusan magyar dolgok vannak benne: évnyitó a tűző napon, futtatás tornaórán, traumatikus menza. Szerinted a locarnói világpremieren okozott befogadásbeli nehézséget, hogy a nézőknek más tapasztalati háttere volt?
Sajnos alig találkoztunk kint a szakmával, kevés volt az idő, mindenki rohant, így eleinte nem kaptunk direkt visszajelzéseket. Viszont a díjátadó utáni beszélgetéseken, illetve a riporterek kérdéseiből és kritikáiból azt szűrtem le, hogy tetszett nekik a film, és értették is. Persze vannak olyan nüanszok – például egy-egy karakter hanglejtése, gesztusa vagy elejtett félmondata –, amik évek óta ott vannak az agyunk hátsó részében, ezért többet jelentenek nekünk, magyaroknak, és jobban nevetünk rajtuk. Külön öröm volt, hogy kint is érzékelték a szereplők árnyaltságát, valamint azt, ahogy a film végig a humor és a mélység között egyensúlyoz. Az is feltűnt, hogy nagyjából képben vannak azzal, mi történik Magyarországon.
Szerinted miért volt ekkora sikere Locarnóban?
Úgy gondolom, az olyan magyar filmek, mint a Fekete pont, sokkal érdekesebbek azoknál, amelyek megpróbálnak kicsit magyartalannak, esetleg amerikaiasnak tűnni. Pont, ahogyan mondjuk a Csík zenekar is érdekesebb külföldön, mint az angol nyelven rockot játszó magyar együttesek. Van tehát értelme Magyarországon magyar kultúrát csinálni, mert ezzel tudunk betörni a nemzetközi piacra.
Már a Magyarázat mindenrénél is sokszor felmerült (Reisz Gábor filmjét a velencei filmfesztiválon díjazták – a szerk.), hogy érdekesek lehetnek-e az országhatárokon kívül is a film konkrétabb aktuálpolitikai gesztusai. Hát hogyne, mondtam magamban, pont ezt keresik, ez az, ami izgalmas. A film – de általában a művészet is – ablakot nyit más országok kultúrájára.
Ha már Magyarázat mindenre: nem tudtuk nem felfedezni Reisz Gábort tűzoltóként a film utolsó harmadában.
Ő is egyetemi osztálytársam volt, mint Rév Marci, azóta jóbarátom. Én is szerepeltem a Magyarázat mindenrében mint kameraman. Gondoltam, viszonzom a gesztust, és meghívom szerepelni, meg viccesnek találtam, hogy tűzoltóként bukkanjon fel. Volt egy jelenet, amiben odamegy hozzá egy kisgyerek, megrángatja a kabátját, és megkérdezi, hogy: „Te voltál már égő házban?” Sajnos a végleges verzióba nem került be.
Olyan érzése van a nézőnek, mintha nem lenne vége a filmnek.
Jó, hogy ezt mondod, ez kifejezetten célunk volt. Vágás közben már látszott, hogy több vége is lehetne. Direkt olyan ponton zártuk le, ahol a néző nem számít rá. Ezzel a gesztussal azt mutatjuk meg, hogy az élet akkor is megy tovább, ha a kamera már leállt.
Egy közönségtalálkozón elhangzott, hogy a zárójelenet egy véletlen szüleménye. Megláttátok, ahogy az iskolaudvaron épp szeletelnek egy fát, és összekötöttétek, hogy ez akár lehetne az is, amire Palkó az egyik kulcsjelenetben felmászik.
Azért volt ennek előzménye. Sokat gondolkodtunk, hogyan záruljon a film – például volt egy olyan ötlet, hogy utómunkával eltüntetjük a fát a képről, és csak a rönköt hagyjuk ott. Az viszont véletlen volt, hogy tényleg elkezdtek összevágni mellettünk egy fát, ami az előző napi viharban kidőlt. Rögtön tudtam, hogy ez a film vége.
Egyébként az egész film épít a spontaneitásra, tudatosan kerestük a véletlenül elcsípett mondatokat, mert néha az élet hozza ki a jelenetekből a legérdekesebb dolgokat. De az sem volt benne a forgatókönyvben, hogy egy megafonos zöldségárus csávó elsétál az udvar kerítése mellett. Tényleg arra járt a forgatáskor, és én utánaszaladtam, hogy nem akar-e szerepelni. Azt mondta, ha veszünk tőle három kiló barackot, akkor benne van. Persze kapott valamennyi pénzt is, aláírt egy joglemondó nyilatkozatot, és már forogtunk is: felvettük, ahogy újra elsétál a kerítés mellett, csak odaállítottuk Palkót.
Elégedett vagy a végeredménnyel?
Nehéz válaszolni, mert százhússzor biztos láttam a filmet. Arról nem is beszélve, hogy annyira jó volt az egész forgatás, annyira csodálatos volt a stáb, a szereplők és a gyerekek, hogy nem tudok elfogulatlan lenni. Rengetegen ingyen dolgoztak, mindenki aktívan részt vett a munkában, és tényleg mind kellettek ahhoz, hogy elkészüljön a film. Nem elégedettség vagy elégedetlenség van bennem, hanem mérhetetlen szeretet azok iránt, akikkel együtt dolgoztam, és akik felejthetetlenné tették a forgatást.
A Fekete ponttal nem azt akartam megmutatni, hogy milyen filmet tudok csinálni, nem az én rendezői egóm hívta életre. Sokkal inkább egyfajta társadalmi kiállás motiválta, reagálni szerettem volna egy társadalmi helyzetre, egy kérdésre, amit fontosnak és megvitatásra érdemesnek tartok.
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu