Lorin Maazel biztos kezű dirigens, elegáns, abszolút profi. Majdnem mindent kívülről vezényel, majdnem mindent beint, együtt él a zenekarral, szinte mindent ellenőriz, de mégsem kontrollmániás, nem telepszik rá a muzsikusaira - ha érzi, hogy gördül a szekér, hagyja, hadd gördüljön még fényesebben. Olykor mégis van benne valami egy katonakarmester szögletességéből; tempói sokszor feszesek, mondhatni, túlságosan is azok, és ez Beethoven 3. Leonóra nyitányában némi csinnadrattához vezetett - a felvilágosodás győzelmét bejelentő trombitaszignál után nem éreztük a mű nagy üzenetét, hogy ugyanis a szükségszerűség birodalmából átléphetünk a szabadság birodalmába. Inkább csak annyit történt, hogy kitört a karnevál.
Brahms a-moll, hegedűre és csellóra írt Kettősversenyét a zenekar koncertmestere, Glenn Dicterow és gordonka-szólamvezetője, Carter Brey játszotta. A cselló első belépésekor nagyjából eldőlt a dolog, Brey meglehetősen ízléstelenül fogott zenei tetteihez: tónusa se nem telt, se nem szép, folytonos glisszandókkal csúszik a hangokra, túlzott vibrátója kissé mézes-mázos - mindez szerfölött szónokias interpretációhoz vezetett. A hegedűs Dicterow-t finomabb fából faragták, de őt meg olykor alig lehetett hallani, kis hangon, korántsem teljes manuális biztonsággal játszik, a felső regiszterben nem teljesen tisztán intonálva. Mindamellett a kamarazenés finomságú összjáték megvolt kettőjük között, és mivel vagy tíz éve muzsikálnak együtt, az ellenkezője lett volna meglepő. Ám egyikük sem erős egyéniség, nem valódi szólista, így Brahms műve a szó teljes értelmében nem is hangzott el.
A szünet után a Bartók Concertótól vártuk a megváltást - mindhiába. Technikailag meghökkentően majdnem tökéletes, de zenei felfogásában eléggé kibicsaklott produkciót hallhattunk. Maazel amolyan kis életképek sorozatának mutatta be a darabot, az apró metszetekből rakott össze egy megaszínes, szuper-szélesvásznú mozidarabot, melytől olykor nem állt messze a rajzfilmes ihletés sem, különösen a 4. tételben. "Túl vajas a vaj", mondhatta volna erre a játékmódra Witold Gombrowicz. Ugyanakkor igaztalan lenne, ha nem említenénk meg a felejthetetlen momentumokat, így az első tétel indulását, a másodikban a fafúvósok csodálatos hancúrozását, vagy ugyanitt a nemes rézfúvós korált, vagy a zárótétel kódájának fantasztikus fokozását. És igaztalanok lennénk akkor is, ha nem tekintenénk részben érvényesnek a New-York-iak túlzottan áramvonalas olvasatát, elvégre Bartók e művét mégiscsak Amerikában komponálta egy amerikai zenekar részére.
Julia FischerFotó: diverdi.com
A második, a szombati este is a színek és a farsang jegyében telt; Antonin Dvorák Karnevál című nyitányának remek tempójú, sodró előadása nagyszerű bevezetőnek bizonyult barátja, Johannes Brahms Hegedűversenyéhez. A roppant fiatal és csinos, müncheni Julia Fischer személyében végre egy igazi szólista lépett pódiumra. Nagyon erős személyiségnek tűnik, fejét hihetetlen büszkeséggel veti fel, minden porcikájával együtt él a zenével; szenvedélyes muzsikus, akinek alabástrom testét erős érzelmek lakják és dúlják. A zenekari ritornell utáni első belépését, ezt a rendkívül nehéz kettősfogásos fanfárt szinte vadul játszotta, olyasvalakiként, aki a következőkben mindennel leszámol. Nagyon tudatos játékos, így képes volt a legnehezebbet is megoldani: egységbe foglalni a majdnem húszperces első tétel más előadásokban néha nehezen követhető eseményeit, mintegy regénnyé kerekítve a novellisztikus cselekményt. A második tételben megcsodálhattuk legátóját, bár itt talán kissé túlzottan is szépen hegedült; nem giccsesen, de szentimentálisan. A harmadik tétel nagy - erősen férfias - mulatására talán elfáradt, de személyiségének rendkívüli kisugárzása most is töretlen volt. Ráadásként Bach d-moll Partítájából a Sarabande-ot adta, mély költészettel, pókhálófinom piánókkal. A zenekar és Maazel megvalósította a lehetetlent: úgy kísérték Fischert, hogy szinte észre sem lehetett venni.
A második részben ismét bebizonyosodott, hogy Maazel a kolorit nagymestere. Stravinsky szimfonikus költeménye (A csalogány éneke) káprázatos színekben pompázott, telve groteszk humorral, tökéletes ritmusváltásokkal, a fuvola és a trombita pompás szólóival, miközben egyetlen motívum sem maradt a háttérben, a partitúra összes finomsága, rejtett belső utalása megszólalt. A zárószám méltó koronája volt ennek a péntekinél összemérhetetlenül jobban sikerült estének. Raveltől a Daphnis és Chloé, 2. szvit valószínűtlenül tökéletes előadásban szólalt meg, a szikrázó nap alatt felragyogott a forrás vizének kékje, átélhettük, ahogy a pásztorok gyülekeznek és egyre jobban megmámorosodnak; ebben az aranykori idillben minden plasztikussá, foghatóvá, szagolhatóvá vált, és a balettet betetőző fékeveszett, orgiasztikus össztánc hallatán még maga Dionüszosz is elégedetten rázta volna isteni botját.
