Színész, csak úgy - MENSZÁTOR HÉRESZ ATTILA

 

- Már előtte: akkor Doors-számokat játszottunk, aztán amire végeztem, megszülettek az első saját dalok is.

 

 

- Dalszövegeket.

 

 

 

 

- A verseket jellemzően nem lehet jól énekelni, mondani inkább - bár pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék, a vers belül szól. A dalszöveget úgy lehet beazonosítani, hogy az ember elszavalja. Ha röhejes, akkor nem vers, hanem dal - ami persze zenével jó esetben ellenállhatatlanul magával visz. A legutóbbi próbaidőszak szüneteiben ezzel lazultunk: a hetvenes években divatos modor szerint mélyen átélve szavaltunk dalszövegeket.

 

 

- Zsámbéki Gábor osztályával jártunk párhuzamosan, ők pozícionáltabbak voltak, annál a természetes oknál fogva, hogy az osztályfőnökük egyúttal színházigazgató és rendező is volt. Szakmailag a legtöbbet Ruszt Józseftől tanultam két főiskolás előadásban, illetve a rendezőhallgatók vizsgáin, ahol a darabokkal való munkák során nagyobb ívben kellett gondolkodnunk, mert a legtöbbjük partnerként dolgozott velünk. Ide Babarczy László és Székely Gábor is gyakran bejárt, így az ő színházi gondolkodásukból is elleshettünk ezt-azt. Benedek Miklós századfordulós őrülete folytán én is megszerettem azt a világot.

 

 

- Nem, egy évig szabadúszó voltam, hogy ne mondjam, munkanélküli. Aztán alighanem a fiatal rendezők miatt vettek oda fel, akikkel a főiskolán dolgoztam; végül egyikük munkájába sem kerülhettem bele. Másfél év múltán pedig nyilvánvalóvá vált, nem vagyok odavaló.

 

- Nem zavartatod magad, hogy szabadúszó vagy, ugye, jól látom?

 

- Egyrészt megvan ennek a rendszeren kívüliségnek a romantikája, öröme, izgalma; másrészt a mérce nem a sikeresség, ismertség, hanem a munka minősége. Azt a társaságot például, akikkel 2002-ben Tatabányán a Romeo és Júliát csináltuk, érdeme szerint szerettük volna egyben tartani, ám nem sikerült - mert nem volt ott egy Gáspár Máté kaliberű ember.

 

 

- Persze. És szeretném, ha az lenne a gyakorlatban is. Ehhez kell egy társaság, amelyben az alapkérdésekben nincs vita, a részletekben persze lehet. Nem látok ilyet mostanában - olyan erős közösséget, ahol a tagok ereje egy irányba mutatna: ahol az ajtócsapkodás is belefér, mert kölcsönösen egyenrangú viszonyban vannak egymással. Sőt, a kőszínházi tapasztalataim során ennek az ellenkezőjéről leltem bizonyosságot. Megtörtént velem, amikor egy beugró próbán átvettem egy szerepet, hogy az előadás után a rendező így szólt hozzám: megmondtam próbán, hogyan csináld... ám fel kellett hívnom a figyelmét, hogy ő bizony nem volt próbán. Rólam az van a szakmai köztudatban, hogy összeférhetetlen vagyok, de azt hiszem, ezek után - és tudnék hasonló történetet, nem egyet - nem túlzás azt állítanom, a színházi közegünk korlátozó. A pozícióban levő emberek - fenntartom, lehet, hogy nem látom elég jól a helyzetet, mert az utóbbi három-négy évben független társulásokban dolgozom, kőszínházban nem - már elfelejtették, milyen volt, amikor még őket is feszítette a fiatalkori tettvágy.

 

 

- Biztos így van, ezt onnan is tudom, hogy amikor rendeztem magamat - a Jászai Mari írásaiból összeállított monodrámában - azt vettem észre, hogy egy adott pillanatban kimentem a próbáról, mert éppen skizoid vitába keveredtem rendező magammal, mondván, ez ökörség, nem lehet egy órán át egyhelyben állva beszélni, azt mindenki unni fogja. Aztán meggyőztem magam, visszamentem, és lett belőle előadás. De Koltai M. Gábor rendező is, akivel a leggyakrabban dolgozom, meghallgatja a színészeket, ne adj isten még megoldásaink is lehetnek adott esetben, amihez hasonló skandalum nem fordulhat elő a legtöbb színházban, a legtöbb rendezőnél. Sok kollégáról tudok, aki otthon kaparja a falat, hogy meg sem szólalhat próbán, mert abból csak baj van, pedig a színház közösségi műfaj.

 

 

- Ha szerencsénk van, akkor a hasonló szándékaink találkoznak, ha nem, akkor nem olvadnak össze az energiák.

 

 

- Sok nehézség adódott. Az egyik legsúlyosabb talán az volt, hogy a főszereplő nem vállalta a munkát, így egy táncos vette át a szerepet. A szöveggel való munkában pedig sokkal részletezőbb tud lenni egy színész. A táncosok nyilván mozgással tudnak sokfajta egyéni módon megmutatni bármit, nekem száz év kellene, hogy egy mozdulatot elég alaposan tudjak megcsinálni: tehát hasonlóképpen vannak ők a szövegfeladatokkal. A tempóváltásokat, amelyek gondolati váltást adhatnak, mindenki abban a kifejezési módban tudja tisztán megcsinálni, amit ismer. A lényeges dolgokat, amelyeket alig lehet észrevenni, csak alapos, mély szakmai tudással lehet pontosan végrehajtani, ezt nem lehet megúszni.

 

 

- Az erős egyéniség színházban (is) figyelemre méltó, a vezetők persze kerékkötőknek tartják őket, ezért inkább kezelhetőbb művészekkel veszik magukat körbe, vagy rászorítják a társulat tagjait, hogy viselkedjenek kezes bárány módjára - ami pedig nem szolgálja a színház javát. Az érthetetlen az egészben, hogy amíg nem kerülnek pozícióba, ők is tisztában vannak mindezzel, de amint vezetők lesznek, mintha megfeledkeznének erről, és erős bizonyosságuk lesz mindenben, tévedhetetlennek gondolják magukat, vagy legalábbis úgy viselkednek. Hallottam, például, hogy néhányan rólam beszélve szakmailag érdeklődésre méltónak találtak az eddigi munkáim okán, de letettek a velem való közös feladatról, mert az a hírem, hogy nem könnyű velem, mivel problémázom, kérdezek, beleavatkozom, ilyesmi. Nem tudom, tagadjam-e ezt, vagy legyek rá büszke. Mi lenne most Latinovits Zoltánnal?

 

 

 

- Régebben, ha a kamaszkorom magyar filmélményeimre gondolok, fontos volt az egyéniség, személyesség, ez most mintha fordítva lenne. Sokszor bizonyos karaktert keresnek a rendezők, nem ezzel vagy azzal szeretnének dolgozni. Az, hogy egy színész csak úgy van - ilyen vagy olyan -, az ma nincs, vagy nagyon ritka. A szakma másik szomorú tévedése, hogy nincs tekintettel a színészre: kit érdekel manapság, hogy egyikünkkel így, másikunkkal teljesen máshogy lehet szót érteni; szabályok vannak, egységesített eljárások, pedig nem biztos, hogy egy színházat így a leghatékonyabb működtetni. Ráadásul ott tartunk, hogy a színész, mint valami porszívóügynök, próbálhatja magát eladni.

 

 

- Az eddigi színdarabjaim - a Dühöngő, a Bankoki punkok, a Jászai Mari - az egyén és társadalom állandó szembenállásának problémáját feszegetik. Még nem rendeztem úgy, hogy valaki adott volna egy darabot - a színházak túlnyomó többségében ez a gyakorlat. Alighanem gyakran fordul elő, hogy a rendezőt nem is érdekli, aminek kénytelen nekiállni: tehát ők is borzasztó kiszolgáltatottak. Több lehetséges anyag van a kezem ügyében, a fejemben, amellyel szívesen fogok dolgozni: pályázunk, keressük a lehetőséget, mibe lehet fogni. Munkában az esélyt keresem, hogy történjen valami. Aztán ez rengeteg dologtól függ, de a lehetőség az első közös levegőben vagy benne van, vagy nincs. Ha van, akkor már csak dolgozni kell, egymásra figyelve - mert a színészet figyelem.

 

 

- Mindig nem lehet, de enélkül nem érdemes elkezdeni. Hiába tud valaki időben megszólalni, pontosan mozdulni, ha a figyelme, a jelenléte vitatható.