Az apai ágon olasz származású színésznő a putnoki Gazdasági Felső Leánynevelő Intézet után a Pázmány Péter Tudományegyetem Botanikus Kertjének gyakornoka, majd 1932 és 1935 között a Színművészeti Akadémia ösztöndíjas növendéke volt. Oklevelének megszerzése után a Nemzeti Színház szerződtette, 1959-től a József Attila, 1971-től ismét a Nemzeti, 1983-tól haláláig a Katona József Színház tagja volt. Bohém apja, aki jelentős vagyont szórt el, kitartóan igyekezett megakadályozni, hogy gyermeke színésznő legyen, ám A Sasfiók premierje után ezt sürgönyözte neki: „Elismerem, győztél! Apád.”
Gobbi Hilda azon kevesek közé tartozott, akik hivatásukon túl is állandó cselekvési lázban égtek, nemcsak beszéltek, hanem maguk is sokat tettek.
Mint mondotta: „én sohasem voltam ’csak’ színész. Hiszek abban a sokak által ostobaságnak vélt közhelyben, hogy a színész akarva-akaratlan politizál. Már csak azért is, mert másfél méterrel magasabban áll a közönségnél, amikor szól hozzá.”
A két világháború között részt vett a munkásszínjátszásban, majd a második világháború alatt az ellenállási mozgalomban; Magyarország 1944-es német megszállása után illegalitásba vonult, egy ideig együtt bujkált Kádár Jánossal. A háború után fizikai munkával járult hozzá a Nemzeti Színház újjáépítéséhez, a munkás és paraszt származású színinövendékek számára megszervezte a Horváth Árpád Kollégiumot, az idős és magányos színészek számára pedig a Jászai Mari és Ódry Árpád Színészotthont. Ő hozta létre, majd folyamatosan bővítette a Bajor Gizi Színészmúzeumot a névadó pályatárs egykori villájában. 1977-ben az ő kezdeményezésére bontakozott ki mozgalom a Nemzeti Színház felépítésére. 1983-ban a 70. születésnapjára kapott takarékbetétkönyvet a Nemzeti Színház felépítésére ajánlotta fel, gesztusa felszólítás volt a közadakozásra. Társadalmi gyűjtés indult, amelynek része volt a felajánlások mellett a téglajegy, és rendeztek extra lottóhúzást is.
Tarján Tamás nekrológjában „ezerarcú öreg néné”-nek nevezte.
Bár eljátszotta Nyilas Misit, Szent Johannát és A sasfiók címszerepét, alkata már fiatalon az idősebb nők szerepkörére predesztinálta. Anyákat, nagymamákat, nagynéniket, öregasszonyokat alakított drámai művekben és vígjátékokban, filmen és színpadon (bár filmben fura módon igazi főszerep soha nem jutott neki). Színpadi szerepei közül emlékezetes volt a Karnyóné címszerepe, Mirigy a Csongor és Tündében (három alkalommal, három különböző felfogásban játszotta), Gertrúd a Hamletben, Aase a Peer Gyntben és utolsó szerepe, a Vénasszony a Spiró György által neki írott Csirkefejben, a Katona József Színházban. Igazi ismertségét és népszerűségét az 1959 nyarán indult rádiós családregénynek, a Szabó családnak köszönhette, hamarosan ő lett mindenki „Szabó nénije”: ahogy többször is beszámolt róla, az utcán gyakran így szólították meg az emberek.
Megszállott versmondó volt, Atyámfia farkas címen 1980-ban jelent meg verslemeze, de a könnyű műfajt is remekül értette, remek poentírozó képességét a videómegosztókra feltöltött jelenetek őrzik.
Hetvenedik születésnapján így fogalmazott Koltai Tamás: „Gobbi Hilda azon kevesek közé tartozik, akikben mindig eggyéforrt a társadalmi lény meg a művész. És nem azért, mert a közszereplést is szereppé emelte. Nem a színészi hírneve intézményesült, mint oly sok aktoré a magyar színháztörténetben. (...) Gobbi ugyanis úgy dolgozik az ügyért, hogy az emberekért dolgozik. Halottakért és élőkért. És konspirál, és romot takarít, és üldözötteket ment, és színészotthont alapít... és közben mindenről véleménye van. És ki is mondja...”
Nem volt a magyar színjátszás nagyasszonya. Sokkal több volt annál.
Gobbi Hilda 1949-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1950-ben az Érdemes Művész, 1955-ben a Kiváló Művész kitüntetést. 1965-ben, majd 1973-ban a Munka Érdemrend Arany fokozatát vehette át, 1983-ban a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, 1988-ban, 75. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetéssel jutalmazták.
1982-ben jelent meg Közben... című önéletrajzi kötete, amelynek szívhez szóló részei leginkább az emberek és a színház szeretetéről tanúskodnak. „Az én családom meghalt, megszűnt, nincs, elvitte az idő – de kárpótlásul egy el nem múló, örökké élő család tagja lettem: a Színházé!” – mondta az újságíróknak, ha magánéletéről faggatták. Soha nem ment férjhez, gyermeke sem született.
1988. július 13-án halt meg, végakaratának megfelelően vasládába helyezett hamvai mellé színésztársai egy csomag fűmagot, Imperial versenyló patkóját és visegrádi villájának még a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházból származó tégladarabját tették, mert egyik utolsó interjújában ezeket említette arra a kérdésre, mit vinne magával a földi létből a Styx túlpartjára.
A végakarata szerint alapított Aase-díjjal az emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok „főszereplőit”, az epizodistákat ismerik el. 2001-ben a MASZK Színészkamarai Egyesület és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma közösen alapította a Gobbi Hilda-díjat, amelyet a színházi világnap alkalmával adnak át az arra érdemes művészeknek. A Nemzeti Színház parkjában szobor és a nevét viselő Stúdiószínpad örökíti meg a nemzet színházáért küzdő és tevő színész emlékét.
Születésének századik évfordulója alkalmából 2013-ban Gobbi Hilda-emlékévet tartott az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a pályáját és munkásságát felölelő virtuális kiállítás itt nézhető meg.
A nyitóképen Gobbi Hilda színművésznő otthonában 1961-ben. Fotó: Kotnyek Antal / Fortepan
