Színészzenekar - AHOGY TETSZIK

A kivonulás a nézőtérről, a nézők soraiból indul. Elég hosszasan és modorosan, de megadva az alaphangot. S honnan máshonnét, mint közülünk? A poggyász, amit visznek, tizenegyen: William Shakespeare Ahogy tetszik című, nem olyan nagyon víg játéka, ?Szabó Lőrinc fordításának felhasználásával? ? tehát lesz benne nyers szó, Tomi mosópor és valuta-árfolyam. A hely, amelyet (jobb híján?) becéloznak: talán Balaton-parti lomraktár-nyaraló szokatlanul tágas nappalija. Vereckei Rita a falak mellé a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek mára rozzant, akkor áramvonalasan formatervezett ülőalkalmatosságaiból, kanapéiból telepített néhányat. Hozzá nem hűtő frizsidert, szellemképes televíziót, gurítható ős-radiátort. Továbbá komplett zenekari felszerelést, amelyet a tópart egy másodosztályú vendéglátó-ipari egységének sem kellene szégyellnie. Pia akad bőven, unicumtól a sörig, de nagyon úgy fest: senkinek sincs kedve berúgni. Isznak, azonban az ital sokat nem segít. Sem a fiatalokon, sem a kevésbé fiatalokon.

Szilágyi Katalin, Friedenthal Zoltán és Roszik Hella

Aki eddig nem ismerte az Ahogy tetsziket, innen nem is fogja. Mivel az előttünk lefutó menekvés, próba, workshop, játék (előadás??) csak ürügyül használja a meglyuggatott darabot, sem a két viszálykodó testvér (a végül megbékélő száműző és száműzött) táborának, sem a helyszíneknek nem kell igazán elkülönülniük. Rosalindának nem szükséges gondot fordítania arra, hogy szükségből és cselből fiúruhát öltve ? mint Ganymedes, sőt: Ganymedes Béla ? valóban fedje nőiességét, félhosszú haját, lányos hanghordozását. A többiek: barátai, színjátszó társai úgyis tudják, hogy ő nem férfi. Nő. A szünet utáni első képben egyáltalán nem zavarja, hogy épp félmeztelen, amikor a mélabús Jacques (alakítója) rányit ?szép öccsére?. A csoport tagjai folyton besétálnak, bebicikliznek, berollereznek a jelenetekbe ? illetve éppen így hozzák létre a jeleneteket: komoly elterveléssel, akarással, egyben hobbiból, mellékesen, rögtönözve. Koltai M. Gábor rendező az esetlegességből koherens folyamatot és mind feszesebb struktúrát kovácsol, a két dramaturg, Kárpáti Péter és Sediánszky Nóra a szöveg megcsavarásaival, aktuális töltelékeivel és utalásaival törekszik a ?kivonulási valóság? és az ?Ahogy tetszik-valóság? egymásba vágó, olykor egybevágó kiaknázására. Nem mindig járnak sikerrel, mivel a két közeg nemegyszer ellenáll egymásnak, egyik feltartja a másikat. Szerencsére a mai státusrajz ellenében Shakespeare húzza a rövidebbet. Világosabb és meggyőzőbb (bár egyszer-egyszer nem eléggé karakteres, tartalmas), kik játszanak és milyen lelki, társadalmi potenciállal, mint hogy kit játszanak, s miféle célzattal.

Scherer Péter és Szabó Márta

Az öngyógyító kivonulást, a színház-terápiát a közreműködők vérbeli színészzenekarként tűzdelik betétszámokkal. A ragyogóan kikevert zenei anyagot egyrészt a Cseh Tamás-nosztalgiák járják át, másrészt ? a színlap által sem titkolva ? Müller Péter Sziáminak köszönhet sokat a HOPPart Társulat, a Nézőművészeti Kft., az Orlai Produkciós Iroda és a Trafó közös (a Liliom utcai játszóhelyen színre vitt) előadása. ?Nem tudom eldönteni, szívem, / Hogy hamburger vagy hot dog, / Nem tudom eldönteni, szívem, / Hogy itt rosszabb, vagy ott jobb?: ez az MPSz-strófa a premier mottója. Az itt/ott behelyettesíthető az akkor/most-tal.

A közös művészi erőfeszítés ilyesfajta rokonszenves és egészében sikeres megnyilvánulásairól szokta írni a kritikus, hogy a színészek ?összeforrott csapatmunkával? rukkoltak ki. Így is van, s mindösszesen igaz: Barabás Richárd, Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás, Katona László, Kiss Diána Magdolna, Kovács Krisztián, Scherer Péter és Szilágyi Katalin a rá kiosztott shakespeare-i figurát ? mai ruhákba, esetleg minimálisan ráutaló jelmezekbe bújva ? megfelelő jelzésességgel, a maroknyi közösségben elfoglalt helyét és feltételezhető civil személyiségét kis hiányérzeteket hagyva, de együttesként érett, sodró módon jeleníti meg. Három színészt mégsem lehet nem kiemelni. Mucsi Zoltán hosszú fekete bőrkabátjában, üstökére tolt napszemüveggel egy lehiggadt Lucifer legyintő fényhozását és fényelvonását is belebölcselkedi a nem fájvirág, figyelmesen méla Jacques-ba. Roszik Hella mind drámaibban, eltökéltebben dolgozza magára Rosalinda/Ganymedes/Béla bőrét, melyet aztán szinte le sem lehet húzni. Szabó Márta egyetlen kukk nélkül, túlkoros óvodásként, kisbaba-díszű gyermek-hátizsákkal puttonyozva, az érdeklődő passzivitás és a szőkenő-kiszolgáltatottság megtestesüléseként lenyűgözően támolyog az identitásválság feloldását az aktivitásban kereső társaság perifériáin.

A szokatlanul tágas nappali egyszer csak még termesebbre bővíti elmozduló falait.

Mucsi Zoltán

Addigra már erős a gyanúnk, hogy ez nem próba a Balatonon, hanem előadás a Trafóban. Egy jelene és jövője miatt joggal aggodalmas, felpörgötten izgatott-ideges ún. alternatív színház példásan tudatos és morálisan kikezdhetetlen híradása az egyéni és közösségi önazonosság, alkotói munkavégzés fenyegetettségéről, dilemmáiról. Az egyszer megreccsenő táskarádió ?nevezhetjük őket profiknak? mondatfoszlánya az olyan társulatokra, műhelyekre illhet, mint amelyek az Ahogy tetsziket létrehozták. Meg a szellemi, helyzeti rokonaikra. Aligha tévedés egy színházforma rekviemjének a hangjait is kihallani Koltai M. Gábor színészeit és közös hivatásukat féltő, felemelt fejű rendezéséből. De amíg legalább ilyen svungú és igazú produkciók kerülnek repertoárra, s amíg el lehet mondani, meg lehet írni róluk, amit a néző, a kritikus gondol, addig talán bízhatunk benne, hogy a Shakespeare-színmű itt ironikusan félbetört epilógusa nem színházkultúránk egy nélkülözhetetlen, eredményes és kedvelt ágának búcsúja.