| Csönd lett. Bogdán Zsolt a színpadra lépett. Sétált föl s alá. A fények még amolyan nappaliak voltak, néhányan még a széküket keresték a nézőtéren, de csönd lett. Valahogy olyan más volt az a néhány lépés, melyet Bogdán Lopahinként megtett. És ez még csak a kezdet. Mert amikor a fények kialudtak, megjött Dunyasa (Kántor Melinda), az érzékeny és oly szépségesen egyszerű szolgálólány is, hogy együtt várják a ház hazatérő úrnőjét, aki Párizs után semmi másra nem vágyik, csupán egy csöndes, madárfüttyös üldögélésre a család Cseresznyéskertjében. Meg még sok minden másra.
És megérkeznek. Falak dőlnek le, ajtók zuhannak a földre tehetetlenül. Úgy igazán megérkeznek, hogy birtokba vegyék azt, ami az övék. A kertet, a házat és a színpadot. Mert a színpad ezeké a színészeké legelőbb. Azoké a csodálatosan egyszeri, különleges és ragyogóan felejthetetlen karaktereké, akik a Kolozsvári Állami Magyar Színházból jöttek el hozzánk a Tháliába, hogy megmutassák, mi a színjátszás. Hogy csillogó szemmel nézhessem, amint Senkálszky Endre, a nyolcvannyolc éves színész groteszk humorral és megejtően könnyfakasztó erővel formálja Firszt, az öreg és gondoskodó komornyikot. Aki az előadás végén, ahogyan elhagyatva, egyes-egyedül a kiürült házban az ágyra fekve kicsit tényleg meghal. Ahogyan kollégái felsegítik a tapsnál, abban van valami igazi. Ez a csodálatos művész ott, akkor este egyszer nekem is meghalt a színpadon.
|
