Csodák kertje

Egyéb

Csönd lett. Bogdán Zsolt a színpadra lépett. Sétált föl s alá. A fények még amolyan nappaliak voltak, néhányan még a széküket keresték a nézőtéren, de csönd lett. Valahogy olyan más volt az a néhány lépés, melyet Bogdán Lopahinként megtett. És ez még csak a kezdet. Mert amikor a fények kialudtak, megjött Dunyasa (Kántor Melinda), az érzékeny és oly szépségesen egyszerű szolgálólány is, hogy együtt várják a ház hazatérő úrnőjét, aki Párizs után semmi másra nem vágyik, csupán egy csöndes, madárfüttyös üldögélésre a család Cseresznyéskertjében. Meg még sok minden másra.

És megérkeznek. Falak dőlnek le, ajtók zuhannak a földre tehetetlenül. Úgy igazán megérkeznek, hogy birtokba vegyék azt, ami az övék. A kertet, a házat és a színpadot. Mert a színpad ezeké a színészeké legelőbb. Azoké a csodálatosan egyszeri, különleges és ragyogóan felejthetetlen karaktereké, akik a Kolozsvári Állami Magyar Színházból jöttek el hozzánk a Tháliába, hogy megmutassák, mi a színjátszás. Hogy csillogó szemmel nézhessem, amint Senkálszky Endre, a nyolcvannyolc éves színész groteszk humorral és megejtően könnyfakasztó erővel formálja Firszt, az öreg és gondoskodó komornyikot. Aki az előadás végén, ahogyan elhagyatva, egyes-egyedül a kiürült házban az ágyra fekve kicsit tényleg meghal. Ahogyan kollégái felsegítik a tapsnál, abban van valami igazi. Ez a csodálatos művész ott, akkor este egyszer nekem is meghalt a színpadon.

Vlad Mugur, az előadás rendezője, aki már nincs közöttünk, megrendezte a Cseresznyéskertet. Tökéletesen használta fel e kiváló tehetségeket éppúgy, ahogyan a darab morbid humorát is, miáltal folyamatos, szűnni nem akaró mosolyt csalt arcomra.
Már tavaly nálunk járt rendezése, a Pirandello Hat szerep szerzőt keres is emlékezetes élmény volt. Egyszerre hullámzott a kitörő kacaj és az elsöprő zokogás, aztán még sokáig a csönd. Mert fölösleges lett volna megszólalni. Ezt ő is pontosan tudta. Nagyon sok csönd, pillanatkép van e Csehov előadásban. E pillanatokban nincs lehetőség lélegzetvételre és nem azért, mert oly kevés az idő. Hanem mert nem lehet. Mert nem kell a levegő, amikor a kiszáradt ágak között egy család áll, mint egy századeleji csoportképen és hiába nem mozdulnak, szemük gondolatok millióit sugározza felénk. Hagyják, hogy kicsit megálljak, kilépjek a szokásosból és átgondoljak néhány dolgot. Hibákat, bűnöket, jó és rossz tetteket. Ahogyan maga Csehov is szól az emberekről. Emberien. Valódian.

És e levegő nélküli szünetek, melyekben forr a levegő, köszönhetők a színészeknek is. Stief Magda Ranyevszkajája kicsit megőrül, amint megtudja érkezésekor, a kert már nem sokáig az övé. Végül már meghasonlott bohócként cipelik ki a színről. Csíky András Gajevként, Ranyevszkaja bátyjaként ironikusan erőteljes, mókásan huncut. Tyukodi Szabolcs (beugró) reménytelenül szerelmes Jepihodovja is emlékezetesen tréfás, miközben megejtően álmodozó. Dimény Áron, aki Pjotret, a harmincas éveiben járó "örök" diákot adja, szintén meghatóan költői.

Bíró József és Borbáth Júlia pedig Szimeonov-Piscsik és Sarlotta szerepeiben az előadás gyakorta legnevettetőbb mókamesterei.
És mind. Kali Andrea, Bartalis Gabriella, Hatházi András és Salat Lehel mind felejthetetlenek.
Valamit tudnak ők, amit mi nem. Tanulni kellene tőlük.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla - ilo@theater.hu