A színlap szerint "hátborzongató (komiko-erotiko-politiko) valóságsó"-t láthatunk, valójában szerencsére semmi ilyesmi nem történik. Noha Szeredás András nemcsak stúdiószínpadra, hanem - mondjuk így - mai színpadra is alkalmazta a művet, alaposan felfrissítette nyelvezetét, szűkítette valamelyest a cselekmény sodrát, háttérbe szorította egyes szereplők perszonális motivációit, megfejelte kisebb-nagyobb atelier-poénokkal (melyekhez aztán picit a játszók is hozzátoldhatnak), a mű lényegéhez sem ő, sem a rendező, Fodor Tamás nem nyúlt hozzá. Hiszen a Stúdió "K"-ban éppúgy színházat játszanak, mint Schnitzlernél. A Zöld Kakaduban vendégeskedő arisztokraták számára a színészek a legváltozatosabb rémtetteket jelenítik meg, a legrémesebb modorban. Akik újonnan tévednek ide, mint a vidékről érkező Albin, képtelenek a színházat a valóságtól megkülönböztetni. Ám a boldog tudatlanság feletti nevetés mind többeknek a torkára fagy. Színház és valóság - részint a színészi zsenialitás, részint a valóság felettébb öntörvényű volta miatt - mind elválaszthatatlanabbul mosódik össze, s tréfál meg alaposan mindenkit. A háttérben zajlik a történelmi színház, a forradalom, mely drámaian és mégis komikusan teremt új valóságot.
Fodor Tamás szerencsére nem próbál párhuzamot vonni a darabban ábrázolt és a jelen idejű történelem közé. Noha a történelem sajátos cinizmusán ironizál kicsit, s az utcára nyíló ablak mögül felhangzó morajlást érzékelve ki-ki azt gondolhat, amit akar, az előadás alapvetően a színház és valóság egybefonódásáról, tükröződéséről, a színház varázsáról, s ezen keresztül kicsit, de talán nem is kicsit magáról a színészi szakmáról szól. S noha van a játéknak némi szolidan interaktív velejárója is (mely nemigen lép túl a megszólításon meg a boron és a zsíros kenyéren), a színészetről - bármilyen banálisnak hangozzék is - főként maga a színészet beszél az előadásban.
Kezdetben bizarr unaloműzésnek, viccelődésnek tűnik a játék, s ahogy mind a magánélet, mind a történelem sodra felgyorsul, úgy fordul mind komolyabbra, s úgy teremtődik mind tökéletesebb illúzió. Az előadás felszabadultan és önironikusan játszik el a színészethez tapadó klisékkel, de teljes komolysággal teremti meg magát a színpadi átlényegülést. Ez utóbbit részletezni poéngyilkosság lenne, s hasonló okból nem könnyű elemezni az illúzió megalkotásában kulcsszerepet vállaló színészek, Horváth Zsuzsa, Fodor Tamás és különösen Nagypál Gábor alakítását; mindenesetre nélkülük ilyen hatásfokon nem szólalhatna meg mindaz, amit a szerző (de talán a rendező is) a színház teremtő és pusztító erejéről közölni próbált. Körülöttük színes karakteralakítások sora; különösen emlékezetes Tamási Zoltán élvetegen figyelő, kezdeti magabiztosságát mind jobban elvesztő vicomte-ja, Büki Marcell (Albin) reflektálatlan butaságot sugárzó, utánozhatatlanul bamba tekintete, Rusznák Adrienn kislányosan romlott, élveteg, nagyon is profinak tűnő kezdő színésznője, Homonnai Katalin helyzetéből kitekinteni képes, de abba mégis minduntalan belefeledkező Michette-je, Spilák Lajos értetlen mosolyú, sunyi köztörvényese - de a többiek is egységesen megbízható alakítást nyújtanak. Nekik is részük van abban, hogy amikor a Zöld Kakadu már csaknem elnéptelenedik, s bekövetkezik a minden eddigit más megvilágításba helyező slusszpoén, még a Schnitzlert ismerő néző is úgy érezheti valamelyest, hogy igaza volt a Hannus Zoltán által keménnyé, kissé cinikussá, ám nem érzelemmentessé formált Prospere kocsmáros-színigazgatónak, amikor a második felvonás elején azt állította, hogy velünk, nézőkkel mindent meg lehet csinálni. És tényleg.
