Balogh Rodrigó társulata sokat tett a Magyarországra érkező menekültek iránti toleranciáért azzal, hogy 2005 májusában bemutatták, és azóta országszerte ötvennégyszer előadták a Mirad - Egy fiú Boszniából című előadásukat - indokolta döntését az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága.
- A történetet játszhatnák zsidók, kurdok, afgánok, palesztinok, irakiak és cigányok is - nyilatkozta korábban a rendező. - A lényeg, hogy békés polgári életük pillanatok alatt szétzilálódik a háború forgatagában. Ugyanis a holland szerző, Ad de Bont darabjának alapgondolatát az 1990-től Koszovóban egyre sűrűsödő és később a balkáni háborúhoz vezető etnikai tisztogató akciók adták. Horvátország, Szlovénia és a kisebb tagállamok Jugoszláviából való kiválását a szerb államvezetés úgy próbálta megakadályozni, vagy legalábbis késleltetni, hogy ellentéteket szított a különböző faji és vallási csoportok között, így sok vegyes család is áldozatául esett az ellenségeskedésnek.
Baloghék előadásában három, hollandiai menekülttáborban rostokoló "jugoszlávot" ismerhetünk meg: a szerb Djukát (Jáger Szabolcs), feleségét, a horvát Fazilát (Gergely Erika) és unokaöccsüket, Miradot (Jászberényi Gábor). Ad de Bont darabját a fiatal rendező azért választotta második rendezésének (első munkája a Dob utcai Spinoza Házban ma is futó cigánykabaré, a De jajj!), mert bár háború nincs Magyarországon, faji, etnikai, vallási alapú megkülönböztetés annál inkább - magyarázza Balogh Rodrigó.
És úgy tűnik, nem azért, mert a hasonló mondatok jól csengenek mostanában. Diszkrimináció, menekült, kisebbség, üldöztetés, kirekesztés - népszerű fogalmak, úgy értem, elég ezeket egy kisebb akcióba ágyazni, azonnal pályázatot nyerhet, díjat kasszírozhat és viszonylag könnyen címlapra kerülhet velük az ember.
Balogh Rodrigó láthatóan nem a hatalmas médiavircsaftból akar hasznot húzni, sőt, inspirációt sem onnan kap. Hanem például egy vidéki kocsmából, ahol a pultnál mellette álló menekült férfi tört angolsággal igyekszik egy kupica whiskyt rendelni magának. De levegőnek nézik. Vagy a Kaposvár melletti kis faluból, Simonfáról, ahol az embereket olyan elkeseredettségbe taszította a vészes munkanélküliség, hogy - különböző ideológiák alapján - egymást kezdték el szapulni. El is mentek hozzájuk Baloghék a Miraddal, épp december 23-án, karácsonyi ajándéknak. Hadd gondolkozzanak.
De beneveztek a budapesti székhelyű Menedék Egyesület tavaly őszi békéscsabai menedéknapjára is. - A csabai menekültszállón léptetek fel? - kérdezem. Nem nekik volt mondanivalójuk, hanem azoknak, akik nem szolgálták ki őket a városban. A plázában játszottak.
MENEDÉK-DÍJ
A Menedék-díjat a UNHCR magyarországi képviselete 1995-ben azért alapította, hogy elismerje a menedékkérőkért és a menekültekért, valamint az emberi jogokért küzdőket. Az eddigi díjazottak között volt a Magyar Helsinki Bizottság, a Duna Televízió, a Fővárosi Bíróság, és Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatala.
És hogyan jutottak mindezzel az ENSZ-díjhoz? - Annyit tudok, hogy egyik budapesti előadásunkat látta és eléggé dicsérte Szobolits Andrea, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának sajtószóvivője. Tegnap pedig kaptam egy telefont, hogy megkaptuk a díjat.
Az elismeréssel járó félmillió forint egy részét mindenképpen a színészeknek osztja ki próbapénzként - ígéri a rendező. Ugyanis - ahogy ez az állami finanszírozási struktúrán kívüli társulatoknál lenni szokott - mire az elkészült produkció minden közreműködőjét és költségét: világosítót, hangosítót, díszlet- és jelmeztervezőt, dramaturgot, terembérletet kifizették, a színészek gázsijára nem maradt. A jutalom másik felét pedig biztosan a továbbjátszásra költik majd: olyan helyekre viszik az előadást, ahol igazán szükség van rá, ahol hat. Nagyvárosi plázába, falusi kultúrházba is.
