Hála a gondviselésnek, Balog József nem tartozik a fent említett típusba: a huszadik fesztivál után, mint évek óta, a hideg beköszöntével avart söpört és havat lapátolt a gyönyörű, néhai kis zsinagóga épületnél, és kihúzgálta O. Nagy Gábor Szólások és közmondások kötetéből az Addig nyújtózkodj, míg a takaród ér típusú hivatkozásokat. Mindezek következtében a közönség és a szakma (illetve ezek kombinációi) körében is tetszésre talált sok előadás, és a fitty, amit a fesztivál a körülményekre hányt.
Szemben a korábbi évek akár teljes hossznyi fesztiválozásával, idén csak egyetlen napon vettem részt, de a rendezvény befogadó, kíváncsi jellegéből így is kaptam ízelítőt.
A Metanoia Artopédia társulata Perovics Zoltán rendezésében a Tizenhárom hónap című előadásban Löw Immánuel egykori szegedi főrabbi házi őrizetének időszakát tekinti át korabeli dokumentumok felhasználásával. A játék keretében beléptünk a házi őrizet korába (1920-ba) és megteremtett terébe egy Stefánia utcai ház gangján, ahol egyesével elmentünk a főleg bádogból készült kicsi holmik mellett, amelyek a korszakra utalnak: hétköznapi és háborús használati tárgyak ezek, edénykék, vöröskeresztes ládikák, és a többi, aztán bementünk a lakásba, leültünk a pici, sötét nézőtéren ? amit már a korszak ruháját felöltött rendező irányított. A közben kezünkbe nyomott színlap első szava, idézem: SZÍNHÁZ? és valóban kérdés lehet, az-e. Színházszerű helyzetben ültünk, de inkább egy installáció részei voltunk mindvégig. Mindez nem fontos persze ? mert az élmény, amit megéltünk, aztán magunkkal vittünk, az a fontos ?, csak elvileg érdekes, hogy tehát legyenek-e színházi elvárásaink a színházi térnek berendezett lakásban történt előadásról. Nekem voltak, ezért szerettem, ahogy a rendező hibátlan aprólékossággal hordja a korabeli öltözetet, nem pedig jelmezt viselt (és lám, már itt is kilógunk a színházból). Szerettem a zenéket, hangokat, a kukucska-színpad függönyét ki-, behúzó toporgó vacakolást, a bizonytalan sötétségben néha fényt kapó részleteket, az egészében világosan soha nem látható teret, amit a belógatott nagy, tört végeiket elsősegélyszerűen bekötözött faágak mozgatásával tettek viszonylagossá. Szerettem, ahogy a sötétben a tér változó mélységeiből szólaltak meg az emberi hangok, amelyek felmondták a korabeli dokumentum-szövegeket. Zenei módon ismétlések, duettek voltak ezekben a felmondásokban, elfogadtam, hogy nem színészetből beszélnek és mozognak, hanem az installációt artikulálják, mégsem szerettem, ahogy a nők egy magas hangon kántálták a szövegüket, mert nem volt világos oka és célja annak, hogy a normál beszédhangot használó férfiak mellett ők így szavaljanak. Ez a dolog hívta fel a figyelmet arra, hogy az elhangzott szöveg nem volt dramatizált. És ezzel jutottam el az eredeti kérdéshez, amire már tudtam válaszolni, és ami már nem érdekelt, mert közben megtörtént velem az, ami lehetett célja ennek az egésznek: az előadás egy órája alatt egyszercsak benne voltam egy darab elmúlt időben, ahonnan kénytelen-kelletlen magammal hoztam a már-már fizikai fájdalommal ? az ütemes vakuzással ? jelzett dolgot, hogy ott és akkor kizökkent az idő. Ebből kikerülve aztán egyszercsak ott álltam Szeged belvárosában, ahol József Trefeli és Varga Gábor ropta a népzenei alapokból kiemelt pattogó ritmusra (a zenét Fred Jarabo keverte) a maivá fogalmazott néptáncot. A genfi darab táncosai külföldön született magyarok, akiknek talán éppen a távolság adta a bátorságot, hogy lendületből lefújják a port a néptáncról, és rámutassanak arra, ez kizárólag férfidolog, hogy a teremtés vágyának nyugtalanságát autentikusan és világosan érthetően megmutassák. A zsinagógában aztán megnéztük a Bitef (szerb) és Grad (montenegrói) Színház produkcióját, az Othello-ból készült táncelőadást: a street-art jellegű produkciónak ugyan kidolgozatlan volt a koncepciója, de a csapat fiatalosan bájos vehemenciája és jókedve átragadt a közönségre. Éjfélkor pedig A magyar Belmondót, Baksa Imre mono-előadását figyeltük meg, amely egy személyes vallomás volt, nyomokban és eleinte még törekedett a színháziságra, amiről egy idő után lemondott: az ember a színész elé került a színpadon.
Jó volt ebbe a szegedi szombatba belehajolni, észrevenni, hogy a fesztivál jelen idejű, de nem csimpaszkodik semmilyen hullámra ? van: szabadon.
