Gézanéző

Márton András

Háy művének, A Gézagyerek középpontjában egy szellemi fogyatékkal élő fiatalember áll. A darabot istendrámaként határozza meg a szerző, triviális mikrovilágok paralel létezéséből, mozaikszerűen rakódik össze az előadás világa, amely néhány elemből meghatározható: anya, szomszédok, kollegák a kőfejtőből, busz, kocsma, kisbolt. E világ összes eleme az elképzelhető legnagyobb módon terhelt a köznapisággal, s eme köznapiság a monotóniával még inkább megvert léthelyzetben lévő egzisztenciái a folytonos ismétlődésében, mintegy megnyilvánulni látják az "isteni lényeg"-et, ezekből a csökevényes, megnyomorított életekből a leszűrhető "intellektuális" tapasztalat tételmondatként, aforizmaszerűen végtelenszer ki is mondatik (a szájbarágásig) a darab folyamán.

Vincze előszeretettel alkalmazza a szimultán jelenetezést, a Herner Ferika faterja esetében is így történt, melyet nagyban elősegít az előadás színpadképe: Kovács Yvette, Steiner Zsolt és Vincze János munkája. A rendező minden jelenet helyszínét egyszerre tárja a közönség elé, s ki is aknázza a szimultanitás adta lehetőségeket a jelenetek átkötésére, ezáltal dinamikusan - díszletváltozás nélkül tudta megoldani a szétaprózott mikrovilágok összekapcsolását. A díszlet funkcionális, de használhatnánk a szegény színházi kifejezést is rá, bár ennél sokkal többet talán nem is bírna el a darabban megjelenített világ. A díszlet legnehezebben megvalósítható eleme a kőfejtő futószalagja, melyet egy a nézők felé ereszkedő rámpa képez. A rámpa egyben útként is szolgál, s a színpad előterében, a lejtő legalján található a konyha (mely otthonként szolgál). Az emelkedő rámpától a buszmegálló felé, rendezői balról a szomszédok drótkerítése, jobbról a kisbolt található, melyet egy pénztárgép jelöl ki, s a rámpa tetején a buszmegállóhoz érnek a szereplők. Szellemes díszletelem a busz megoldása, egy kétfelé nyíló tolóajtó jelöli ki a busz érkezését, távozását, a buszsofőr széke egyben Géza kőnéző, "isteni trónja" is. A rámpától távolabb bal oldalt Vizike szobáját egy ócska heverő, jobbra a kocsmát egy pult jelzi.

A színpadot a szürke és a fekete "színek" váltakozása határozza meg, Géza otthoni kőnézéséhez a színpadon nem szükséges a szövegben emlegetett konyhakő, a kőfejtőben a kőtömböket csak futófény jelzi, s az illúziót hangeffektus támogatja meg. Géza végülis csak néz. Néz otthon, néz a kőfejtőben, s ennek a nézésnek a miértje Géza létértelmezési konfliktusának fő forrása. Géza szellemi fogyatékkal él, ehhez képest a kvázi épeszű szereplők hülyesége mérhetetlen. A majdhogynem egynemű alkoholista közegben egyedül Géza képes a szeretetre. Az előadásban rengeteget nevethet a néző, de nem egy szerencsétlen embert nevet ki, hanem azt a közeget, ahol egy fogyatékos lehet a legnormálisabb és a néző nevetése az előadás előrehaladtával egyre kevésbé lesz könnyed, egyre jobban keveredik együttérzéssel, szégyennel...

A címszerepet Széll Horváth Lajos alakítja, s mivel kétszer tekintettem meg az előadást, megtapasztalhattam, még hónapokkal a bemutató után is intenzíven dolgozik alakításán. A Gézagyerek autizmusát mozgásában, mimikájában, gesztusrendszerében is hordozza, s igyekezete arra irányul, hogy teljes testnyelvében jelenítse meg az átlagtól eltérő figurát. Nem szánalmas bolondot, vagy bazári majmot formál, hanem egy nehezen, de gondolkozni tudó, érző lényt, az egyetlent ebben a közegben, aki képes rákérdezni saját helyzetére, önmagára: miért is vagyok a világon. És nem a bolond gyerek a nevetséges, hanem a megannyi, maga öntetszelgő kisszerűségében dagonyázó kocsmatöltelék. Amíg a bemutatón Széll Horváth Lajos képtelen volt megmutatni Géza lelkületét, csupán a görcsösségre és a külsődleges eszközökkel élő szerepformálásra futotta erejéből, addig két hónappal a bemutató után már sokkal gazdagabb eszköztárral oldotta meg a szerepét, s ezáltal mintegy tétje lett a produkciónak. Ahogy az egész előadásnak is. Azáltal, hogy a központi szereplő elfoglalta az előadásban a neki megírt pozíciót, hirtelenjében átrendeződött az előadás hierarchiája. A bemutató kellemes meglepetése volt Nagy Bandó András alakítása, aki képes volt kivetkezni humorista voltából (az első percekben fel sem ismertem), s színészi alakítást nyújtott Krumm Ádám oldalán. A Gézagyerek legtöbb jelenetében Háy duettekben versenyezteti a szereplő-párokat, mindegyikben a másikra licitálás a tét, hogy ki a nagyobb hülye, ki a domináns. Ugyanez történik a kőfejtői melósoknál, a szomszéd házaspár esetében (Bacskó Tünde - Bánky Gábor), és a két idült kocsmatölteléknél (Krasznó Klára - Németh János).

A párosok nyújtotta alakítás "dinamizálja" a monotóniát, s a darab sikere elsősorban nem a dramaturgiából, hanem a Háy írta hálás szerepekből ered. A két melós végigkomédiázza az előadást, pedig gyakorta halálról, betegségről, s önnön butaságukról fecsegnek. A kocsmai jelenetekben egymás mellett sorjáznak a részegségi panelek és a remek egyéni villanások. A szomszéd házaspár a családon belüli erőszak "hálás" problematikáját kínálja, a zsörtölődő feleséget, és a tehetetlenségét asszonytángálásban kiélő férjet, nagyon pontos mindkét alakítás, a kocsmai heje-hujához képest eszköztelen megoldásokkal élnek a színészek. A kocsmai jelenetek két idült alkoholistája tág határok közt mozoghat. Németh János néma jelenlétéből, ahogy a pultba kapaszkodva percekig alig-alig megmozdulva áll, iszonytató erővel sugárzik a kiskocsmák időn kívüli alkoholistáinak magánya, illetve Krasznói Klára Vizike alakítása (életében talán legszebb szerepformálása) is elementáris erővel mutatja meg azt a köznapi emberi tragédiát, nyomorúságot, amely bár komikus, mégis fájdalmas.

Az előadás semleges, tompa, egylényegű szerepei szólóban mutatkoznak meg. Laci bácsi, a főnök (László Csaba), a buszsofőr (Ujláb Tamás), a boltos Marikáé (Tamás Éva). Szerepük annyi, hogy ráerősítsenek a mérhetetlen ürességre, személyük semleges, mindegyik színész megoldotta a szerepét.

Vincze rendezésének legizgalmasabb, legköltőibb része a monotónia megmutatása, de az egész darab szinte csak erre épül, a nem történésre (nem véletlenül Samuel Beckett: A játszma végé-je után rendezte). A legérzékletesebb percek a kőfejtőben zajlanak. Ebédidőben. Ahogy újra és újra megismétlődik az ebéd szertartásos "ugyanazevése", koreografált mozdulatokkal baktatnak lefelé a melósok a rámpán, majd felfelé, ez az időn kívüli, évtizedekre nyújtható pillanat ismétlődése az előadás tetőpontja. Az előadás végére eljutunk ugyanoda, ahonnan kiindultunk, realizálódik a nem történés.

Az egyetlen személy, aki képes még ebben a világban Géza szeretetét nemcsak érzékelni, hanem viszonozni is, az az Anya. Koszta Gabriella szerepe igazi ívet kap az előadásban. A falusi asszony egykedvűsége örömbe, büszkeségbe hajlik át, mikor is Gézának munkát ajánlanak, majd Géza számára ő lesz az egyetlen, aki talán enyhítheti a melósok marháskodásának traumáját. Az Anya az egyetlen, aki mindenkivel kommunikálni tud, aki megosztja örömét, bánatát ebben a mikroközösségben, ő az egyetlen, akit (egyszerűsége és tisztasága miatt) nem lehet kinevetni, legfeljebb mosolyogni értetlenségén. De ebben a darabbéli világon, az ilyen fokú lelki nyomorúságban sínylődő páriákon nem is könnyű folyamatosan nevetni, a néző egyre inkább elszégyelli magát a második részre, más idült nyomorán majdhogynem a sajátján , egyre kevésbé képes harsányan nevetni. Mert ebben az előadásban minden nevetésünk élesztgeti azt a kérdést: a miénk mennyiben különbözik a színpadi szánalmas sorsoktól?!

forrás: Kritika 2006./június