Tóth Miklós, ahogy az már a sajtótájékoztatón is elhangzott, válogatóhoz illő büszke elfogultsággal kezeli az V. Gyermekszínházi Szemle fesztiválprogramjába bekerült 22 előadást, vállalva, hogy "Ez egy szubjektív lista, az én ízlésemet tükrözi." Persze, milyen is lehetne más? Mindenesetre ebbe a fesztiválprogramba belefér a pár éveseknek szóló, de a kamaszokat megcélzó előadás egyaránt, zenés mesejáték és tárgyanimáció, vásári kesztyűs bábjáték, színházi nevelési program és "ábrándjáték", egészen kicsi, színházzal sem rendelkező csapatok előadásai, és neves, nagy társulatok munkái az ország minden pontjáról.
Vagyis meglehetősen kíváncsi, szabad és sznobériamentes válogatásnak tűnik így elsőre ez a lista, persze (számomra legalábbis, hiszen csak töredékét ismerem a meghívott előadásoknak) körülbelül egy hét múlva derül majd ki, hogy ténylegesen mennyit ér. A szemle fővédnöke Takács Katalin, a szakmai zsűrit Julia Skuratova báb- és látványtervező, Bollók Csaba filmrendező, Háy János író és Sándor L. István színházi szakíró alkotják. "Az utóbbi években a legörömtelibb színházi élményeim mind gyermekszínházi előadásokhoz kötődnek", vallotta az Ellenfény alapító főszerkesztője néhány hete a sajtótájékoztatón. A közönséget a fesztiválon Mezei Réka és Mátyás Zoltán bábszínészek navigálják, és bár elsőre meglepő az "egy szót én mondok, egy szót ő" jellegű konferálás, azért mindenképpen jólesik a kedves fogadtatás a részükről.
Az első napot az egyszemélyes, Futó Ákos által végigzsonglőrködött Pöttöm Panna nyitja, Csató Kata rendezésében és a veszprémi Kabóca Bábszínház színeiben, majd a győri Vaskakas Bábszínház, Krzysztof Rau által rendezett, Metamorfózis című, fehér kendőkkel előadott, táncos tárgyanimációja következik, Kocsis Rozival, Rab Vikivel, Ragán Edittel és Szúkenyik Tamással, végül a Kolibri által színre vitt Gabi zárja a napot, melyet Guy Krneta írt, és a négy szereplő, Tisza Bea, Török Ágnes, Bodnár Zoltán és Szívós Károly rendezett.
A szakmai beszélgetések 12 és 14 óra között zajlanak minden nap, és nyitottak az érdeklődők számára. Már az első szakmai beszélgetés sok tanulsággal szolgál: a kabócás Pöttöm Panna kapcsán felvetődik, hogy vajon az előadót zavarta-e a gyerekek közelsége (egyáltalán nem, talán csak az illúziójukat szerette volna megtartani), hogy egy ilyen finom női történetet eleve hogy tud egy férfi bábos, Futó Ákos elmesélni (szerintem ez nem biztos, hogy releváns problémafelvetés), hogy igaz-e, hogy minden előadás leül a 35. percnél, és ha igen, hogy lehet tempóváltásokkal ezt mérsékelni, vagy, hogy mivel jár az a formai ötlet, hogy paraván helyett egy "varázsszék" szolgál díszletként. Sándor L. Istvánt az nyűgözi le, hogy "Egy velünk élő, de titokzatos világ nyílik meg ebben az előadásban", Bollók Csaba a zenét dicséri, de kissé hiányolja, hogy a főhősnő nem kommunikatívabb, Tóth Miklós az előadás dinamikáját illetően szolgál kifejezetten praktikus és segítő szándékú tanáccsal, Julia Skuratova pedig leginkább arra keresi a válaszokat, hogy az élénk díszlet nem nyomja-e el a szereplőket, hogy vajon mitől ilyen statikus a színpadkép, illetve, hogy a bábok mérete miért nem arányos. Felveti azt is, hogy a bábokon nem látszik a jellemük, kifejezetten aranyosak, szépek mind, erre viszont nagyon találó választ ad a rendező, Csató Kata: "De hát ez a valóságban éppen így van, éppen ez a veszélyes, hogy senkire nincs ráírva a jelleme, senki nem lesz csúnyább attól, ha csupán fel akarja használni a másikat." Érdekes helyzet alakul ki, mivel Csató Kata tolmácsa is Juliának, így egyfajta ön-szkanderezést hajt végre, higgadtan és kedvesen, (ja, és egy, a lábainál ugrándozó, élénk kutyakölyökkel nehezítve).
Nagyon üdítő különben a litván báb- és látványtervező jelenléte, aki minden helyzetben őszinte és világos szakmai kritikával szolgál, és végre nem a szokásos, érzelmi/szolidáris alapon kommunikál. Mert sajnos úgy tapasztalom (és a Kecskeméti Bábfesztiválon is ez volt a benyomásom), hogy a tapintatból, féltésből, barátságból olykor elsikkadnak olyan kritikai szempontok, melyek esetleg valóban segíthetnék egy-egy alkotó önreflexióját, művészi tudatosságát. Ugyanő a Vaskakas Metamorfózisa kapcsán azt veti fel, hogy ebben az előadásban csupán egy formai játék zajlik, de nem tudjuk igazán, mi végre, véleménye szerint ez csupán egy ígéretes próba, a részletek nem rendeződnek egésszé, esetlegesek. Úgy tűnik, darázsfészekbe nyúl, sokan állnak ki amellett (jócskán félreértve őt), hogy nem kell tanulság, nem kell történet, hogy a gyerekek fantáziáját éppen az ilyen, a történetmesélős előadásoktól eltérő darabokkal lehet serkenteni, "Pláne, ha bérletes előadásként szerepelnek a hagyományos előadások mellett", ahogy Tengely Gábor rendező jegyzi meg.
A rendező módszeréről az egyik szereplő, egyben a Vaskakas igazgatója, Kocsis Rozi mesél igen szemléletesen, egy korábbi, bicikligumikkal előadott előadásra (A világ teremtésének nyolc napja) utalva: "Ő a mesterünk, tanárunk, plátói szerelmünk! Győrben begyűjtette velünk az összes bicikligumit, aztán azt mondta, tessék, itt vannak ezek a tárgyak, játsszatok velük! Mi meg csodálkoztunk, hogy tényleg azért tanultunk wajangot meg marionett-technikát, hogy most ezt a gumit csavargassuk? De aztán nagyon megszerettük ezt a módszert, persze nem könnyű dolog: a kendőkkel is volt egy pillanat, amikor egyáltalán nem akartak repülni, aztán egyszercsak átlendültünk, és sikerült. Színészként isteni ezekben az előadásokban játszani." Van, akinek átjön az élmény, Háy János szerint: "Olyanok vagytok, mint egy jazz-zenekar, visztek magatokkal", és Tóth Miklós is rendkívül lelkesen beszél az előadásban tükröződő játék öröméről. Én ezt az örömet különben maximálisan öncélúnak éreztem, a szereplők táncos megmozdulásait pedig kínosan civilnek. Hogy az előadást egy közhelyes esztrádsorozatnak vagy éppen egy asszociációs láncra fűzött, fantáziadús formagyakorlatnak tekintjük, persze ízlés kérdése, mindenesetre bennem, minden részeredménye ellenére, sajnos nem a jam session, hanem a csoportgondolkodás iskolapéldájaként maradt meg az előadás.
A Kolibri Bábszínház Gabi című előadására szeretnék alaposabban kitérni, mivel ennek a szakmai vitájáról még nem tudok beszámolni. A darabban egy hatéves kislány állandóan azzal szembesül, hogy halott testvérét, Gábort szülei mintha jobban szeretnék - így a fivére, akinek tragikus halálakor ő még meg sem született -, nem csupán a család eleven része, hanem egyszerűen egyfaja idealizált bezzeg-gyerek, aki kiszorítja őt a családból. Nyilvánvaló, ez némiképp túlzás, de mi a kislány nézőpontjából ismerjük meg a helyzetet, az ő érzésein keresztül. A halál, pláne egy testvér halála nem könnyen emészthető téma, de a Kolibri úgyis nyilvánvalóan abba az irányba tart évek óta, hogy szisztematikusan felszámolja a tabukat. Maga az előadás is tele van tabutörő elemekkel, vicces, ironikus, pimasz. A díszlet ragyogó: a hatalmas, lebegő függönyökből variábilis terek hozhatók létre, a baleset helyszínéül szolgáló ablakpárkánytól a temetőn át, egészen a mazochista bosszúálomig, melyben Gabi a saját haláláról fantáziál, Gáborénál nagyobb sírkőre apellálva.
Vetített, szellemes gyerekrajzok jelenítik meg a szereplőket Gabi körül - ugyanis az ő figurája az egyetlen, melyet egy báb személyesít meg - a főhős végeredményben egyedül van a gondolataival. Fantáziadús, izgalmasan változó a színpadkép, a kislány traumája pedig rengeteg humorral van feldolgozva. De azért csak megkönnyebbülünk, amikor az anyuka végre megérti a kislány fájdalmát, és a szokásos, negyedik teríték végül lekerül az asztalról, azzal, hogy "Gábor már evett". A Gabi utáni beszélgetés a gyerekekkel nagyon pozitív élményként marad meg bennem, valóban úgy tűnik, szükség van rá, és inkább oldja, mint növeli a feszültséget. A résztvevők mesélnek a saját testvérükről, a balhékról, veszekedésekről és az örömteli pillanatokról egyaránt, sőt, még a zárásként megemlített Gabi rajzpályázat is megfogja őket. "Most rajzolhatok?" - kérdi valamelyikük.
