Színpad

Hathatás - VI. Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja

Archív 2012. április 12.
Tizennyolc színdarabon, tíz szakmai beszélgetésen, nyílt próbán, műhelybemutatón, sőt hirtelen szerveződött, tematikus párbeszéden vehetett részt a közönség. Ez a vállalás, öt napon át tartó, szakmát és közönséget bevonó rendezvény már önmagában is tiszteletreméltó, mert a jelenlegi helyzet finoman szólva gazdasági, nem pedig kulturális.
A 2011-es évben bemutatott előadások közül válogatásra két gyakorló drámaírót kértek fel: Vörös István és Kiss Csaba választotta ki, hogy a naptári évben mely művek vegyenek részt a fesztiválon. A válogatók érdemesnek találtak két független előadást is felvenni a programba ? sajnálatos módon az idei POSZT-ra egyetlen sem kerülhetett be. A DESZKA Fesztiválon látható előadások kétharmada méltán volt jelen, de kritikusan és kizárólag játszásdiból mondok hat előadást, amivel nemcsak teljesebb lett volna a kép, de sokkal kedvezőbb is: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, Én vagyok a Te, Ruben Brandt, Kaisers TV Ungarn, Krízistrilógia, Szirénének, Pecsenyehattyú és más mesék. Hoppá, ez hét: nem lennék jó válogató. Erről egyébként megkérdeztem a fesztivál egy munkatársát, aki elmondta, hogy több általam hiányolt előadást is meghívtak, de egyeztetési és technikai akadályok miatt le kellett mondaniuk ezekről.
Az idei fesztiválon még inkább az ifjúsági színház felé fordult a figyelem: hét előadás szólt fiataloknak. A legkisebbeknek Kukoricza János hiteles története és a Kenyérből kelt mese. Utóbbi egy gyönyörű gasztro-historikus mese, amelynek a kovásza a színészek személyes varázsa, a humor, a mai fülnek, figyelemnek, sőt a területtel foglalkozóknak ismerős, korszerű drámapedagógiai módszereknek is tökéletesen megfelelő megvalósításban. Az előadást a Kecskeméti Ciróka Bábszínházban Zalán Tibor író szövegéből rendezte Kiszely Ágnes. Apró Ernő és Fülöp József ellenállhatatlan kedvvel játszották az apa és felnőtt fiának történetét: az apa életre szóló tanítása ? ami a kenyérsütés praxisát illeti ? közben a fiú egy mesébe fogott, amibe az apja is belekeveredett. A kép szépen összefonódott, amint a képzeletünk és a valóság. A végén pedig egy. úgymond interaktív részben játékosan átvettük és magunkává tettük a mese témájával kapcsolatos ismereteket, továbbá a kenyeret, ami közben a kemencében sült ki. Az előadás teljes bizalommal épített a színészekre, akik ámulatosan finoman tették a dolgukat ? mint ahogy egyre többször veszem észre, hogy a bábszínészek java, technikai tudása mellett legalább olyan színészi képességekkel bír, mint a kőszínházban dolgozó kollégái: itt is élmény volt ezt látni.

Az ilyen konyha-meséhez képest látványmesének mondható előadások ugyancsak népszerűek: ilyen a Magyar Színház Rumini című előadása is. A nagyszínpadi produkció rusztikusan gazdag képekben játszódik: varázslatos jelmezeket, sok szereplőt látunk, akik ügyes összhangban dolgoznak. Az előadás azonban a látványon kívül kevés tartalmat hordoz. Berg Judit a több kötetben megjelent tengerész-kalandregényeiből merítve írta a szöveget, amiből az előadást Divinyi Réka dramaturg közreműködésével Méhes László rendezte. A történet a fedélzetmestert is alakító Gula Péter csettintéseivel (amit fénnyel és állóképpel is jeleznek) tagolódik, aki a mondott jelzésre ki-kilép a sztoriból, és mintegy a hajónaplóból, elmond egy részt. Bár nem tűnik rossz ötletnek, ám a betoldott mesélések számtalan esetben megakasztják a játékot, ami ráadásul sok mindent megúszva hasít, ám ezek a megállások egy idő után ügyetleneknek tűnnek, mint kint felejtett pufferek a vitorlás hajón. Az első felvonást ráadásul egyre inkább eluralják a közhelyes figurák és helyzetek, a másodikat pedig az erőltetetten divatos (reklámokból ismerős) szereplők és fordulatok. Szinte minden jelenetnek be lehet azonosítani a mintáját, ami válhatna akár erénnyé is, hiszen éljen a posztmodern, de akkor viruljon. Az alapanyag, ami élvezetes otthoni esti mese lehetett, az előadásban ványadtnak tűnt. A kamaszoknak szóló programból A gyáva ugyancsak a színészekre ? Kovács Krisztián kiemelkedő alakításával ? épít, miközben az előadás története egyszerűségében, eszköztelenségében is drámai és gazdagon rétegzett. A Cyber Cyrano pedig Vidovszky György rendező és Tasnádi István író színházi gondolkodását jeleníti meg, ami annyira a valóságból építkezik, hogy nem is profi színészekkel dolgoznak ? ugyanakkor a szereplőknek olyan eszközöket adnak a kezébe, hogy nem a szakmaiság hiányát látjuk, hanem a hús-vér kamaszokat. Az ifjúsági előadásokhoz kapcsolódó beszélgetésre a Vojtina Bábszínházban került sor: a sok elhangzott, okos és hasznos dolgon kívül érdekes megfigyelni, hogy ezen a színházi területen (nemcsak alkalmazotti helyzetben) dolgozik a legtöbb nő, illetve olyan férfiak, akik kifejezetten a csapatmunkát preferálják.

Három ? egy határon túli, egy kőszínházi és egy független ? előadásról adok még ízelítőt. Talán nem túlzás, hogy a fesztivál egyik zamata Székely Csaba Bányavirág című drámája volt, amelynek sziporkáit, kilátástalan világát a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadása keltette életre. Sebestyén Aba híven dolgozott a szellemesre írt anyaggal, a színészekre sokat téve. Az előadás első fele nagy erővel vitt, s ha a másodikat is sikerült volna elég sűrűre alakítani, rendkívül erős előadást láttunk volna. Forgách András Léni vagy nem Léni című színműve időben távolít el minket a mától, ezzel megteremti a szemlélődés távolságát, lehetőségét. Bagó Bertalan rendezése szelíden követi ezt a szerzői szándékot. Garaczi László önironikus, játékra okot adó szövegéből három zenész hathatós együttműködésével rendezett előadást a KOMA társulattal Keszég László. A tizedik gén a hétköznapjainkat ragadja meg és mutatja meg önironikus jókedvvel.

A hat Fesztivál éppen elég alap ahhoz, hogy legyen hetedik is, sőt kívánom, hogy a magyar dráma okán még ennél is bőségesebb programmal, kapcsolódó rendezvényekkel várja az elkövetkező éveket.