A Vietnámi Nemzeti Vízi-Bábszínház A falu lelke című előadása számomra a műfajjal való ismerkedésről szólt, eddig csak pár szót hallottam erről a technikáról, és most, hogy a gyakorlatban is találkoztam vele, elsősorban azt találgattam, vajon mi lehet a trükk az egészben. Semmiféle kritikai attitűdöt nem szeretnék mímelni: a rácsodálkozásnál és kíváncsiskodásnál tartok. A színpad egy félkörívben csillámló mesterséges tó, amely mögött egy házikó áll, elülső homlokzata gyékénnyel letakarva, feltehetően ott bújnak meg a szereplők, akik talán hajlított vagy U-alakú pálcákat használhatnak a vízből előbukó bábok (kacsák, hattyúk, sárkányok) mozgatásához. De ez, még ha véletlenül közel járna is az igazsághoz, még korántsem jelenti a szigorúan titkos bábtrükkök megfejtését, hiszen a fából faragott, művészi kidolgozású bábok maguk is több ponton mozognak, így nyilván több ponton vannak rögzítve is, elképesztő gépezetek rejtőzhetnek a sima víztükör alatt.
Az előadást földművesek bevonulása nyitja meg, különféle bambuszból-háncsból készült munkaeszközt cipelve érkeznek a szereplők. A rizsföldeken dolgozók mindennapjait megelevenítő, rituális színezetű előadásban folytonosan váltják egymást az emberi alakok és a bábfigurák, a technika változtatása mellett billegtetve a nézőpontokat is. A vízi-bábszínház fordításnál a bábtechnika eredeti elnevezése különben közelebb áll a valósághoz: a Mua roi nuoc, avagy a tánc-bábok-víz szavak összetételéből képzett kifejezésben nem véletlenül szerepel a tánc. Egyrészt maguk a bábosok is több alkalommal előjönnek, és szertartásos táncmozdulatokkal élénkítik az előadást, akár a tavacska mentén, félkörben, akár belegázolva a vízbe, másrészt a bábok is többnyire kifejezetten stilizált, táncszerű mozgást végeznek: az ezüstszínű óriáshattyúk pörögve, forogva örvénylenek a vízben, az aranyosan csillogó sárkányok nagyokat csapkodva, körkörösen szelik a vizet, és akkor a kacsák formációs táncairól még nem is volt szó.
A hétköznapi és a szakrális tartalmak furcsa szimbiózisban egyesülnek az előadásban, és kiválóan megférnek egymással a hétköznapi hősök és a rituális alakok is. A rituális színezetű, lassú folyású, ismétléseken alapuló, meditatív előadást nem csupán zenei kíséret, hanem speciális hangeffektek is tarkítják, az előbb említett, vízben felbukkanó kacsabábok például olyan hangos hápogással érkeznek, hogy egy kiskutya a dombon úgy értelmezi felbukkanásukat, mint felhívást keringőre, és ugatni kezdi őket.
Az előadás minden nap kétszer látható, négykor és fél tízkor, véletlenül az estire is belenézek egy pillanatra, mintha egy másik darabot látnék, színes fények világítják meg a sötétben derengő tavat: instant romantika, még napokig.
