Kvartett túl a százon

Spiró György a Kvartettet az 1956-os forradalom 40. évfordulójára írta, a Vincze János rendezte előadás premierje 1997. szeptember 22-én zajlott a színház színpadán (a nézőtér is a színpadon van, kezdetben egy panelházat megidéző szűk folyosón jutott el a néző a székéig, ma már ez a díszletelem nincs benne a produkcióban, nem is emlékszem, mikor tűnt el), s több, mint kilenc év múltán, a forradalom 50. évfordulóján még mindig játszható maradt. Sőt! A kezdetek óta változatlan szereposztás ellenére az előadás nemcsak együtt változott, a közönséggel és az előadást körülvevő világgal, hanem az elmúlt évtized legjobb pécsi, s megkockáztatom, egyik legjobb magyar előadásává nőtte ki magát. Mert rengeteg változott az előadás. Ilyen szintű színészi összjátékot ritkán látni magyar színpadon.

A darab szövege közvetlenül reagál a keletkezési időszakra, az akkor aktuális HUF/USD árfolyam szövegszerűen szerepel benne (röhög is a közönség), a hangkulissza fő eleme az Eurosport (ájrósport) reklámokkal megszakított monotóniája és még sorolhatnám.

A bemutató óta eltelt kilenc hosszú esztendőben valami miatt immár hetedszer láttam az előadást. Olyan levegők, lendületek és érzések kerülnek elő itt újra és újra, amellyel szívesen szembesültem időnként más-más közönség körében. Úgy tűnt számomra, a négy szereplő, a rendező és az eltelt idő közösen átformálta az előadást. A Feleség - Vári Éva esendőbb és emberibb lett, játékában az abszurditás egyszerű elemekből építkezik, motyog, totyog a paprikás csirke és az éthordó között, mákos tésztát melegít egy órán át, bólogat, terít és grimaszol, s szvettert köt. Krum Ádám Öregje egyre rémisztőbb és áttetszőbb is, pedig üvölt, bömböl, fenyeget. Mégis az otromba ÁVÓ-s, a becsületes, kommunista káder a reklám mentes mackófelsőjében boxerrel fenyegetőző paranojás munkásőr egyre sajnálni valóbban emberi. Töreky Zsuzsa Nő-je, azaz a jövőkép nélküli lestrapált, kikezelt, megnyomorított középgeneráció vált egyre fenyegetőbbé a Kvartett történetének kilenc éve alatt, holott talán az ő játéka változott a legkevesebbet. Illetve ezt nehéz megállapítani. Töreky 35 éves Nő-je kortalanul boldogtalan, mégis a mai közelmúlt korának szülötte. Még éppen hihető, hogy 35 éves, még hihető, hogy kikezelt, még hihetően egzaltált, ettől az éppenhogy hihetőtől vált izgalmassá a szerepe. És a Vendég! Márton András - azon túl, hogy kilenc év alatt őszebb lett - egyre groteszkebben fél, s ettől sokkal szánalmasabb, naivabb kisemberré válik, egy senkivé, egy akárkivé, s épp ezért a zárszó gyanánt előadott nagymonológja olyan méltóságot ad neki, amelyet még szent királyként sem érdemelne ki színpadon. Anno '97-ben még nagyon keménynek hatott az, ami mára tárgyszerű leírássá vált.

Olyan furcsa, hogy egy előadás ennyire szól a mához, ennyi áthallás adódik a bemutató óta eltelt kilenc színházi évadból, s mégis valami melegség önt el, mert milyen nevetséges problémák lázítottak egy évtizede - a maihoz képest. költői kérdés marad, hogy mikor nevethetek már a mán?

A századik előadáshoz közeledve két alkalommal is megnéztem a Kvartettet, egyszer egy zömmel nyugdíjasokból álló közönséggel, egyszer egy abszolút vegyes életkorú társasággal. Az előadás éppúgy katartikus pillanatokat eredményezett nyugdíjasok esetén (vagy sírtak, vagy könnyesre nevették magukat, közben tényleg csattogtak a protézisek) mint a tizenéves korosztálynál (csak két jelenet közben értetlenkedtek, amelyekhez némi tapasztalati vagy tárgyszerű tudáselem lett volna szükséges). Az utolsó előadás közönsége rossz volt - nincs rá jobb szó. Magukban elnevetgéltek, de alig merték hangosan kimutatni az érzelmeiket. Páran, akik már sokadszorra láttuk az előadást, vihogtunk, visítoztunk, ki hogy bírta épp. A taps is furcsa volt, úgy belelendült a közönség, mintha abba sem akarná hagyni, felködlött bennem a német színházi taps, hogy most aztán itt 10 percig fognak tapsolni. Nem volt annyi taps. Olyan furcsa, hogy a szigorú, merev németek (ahogy közhely szinten elképzelik őket) mennyire tudnak örülni a színházban. Most lett volna miért nálunk is.

A 99. előadás alkalmával Spiró egy másik darabjával együtt, a Szappanoperával egy este mutatták be a Kvartettet. A Szappanopera hasonló "Zeitstück", mint a Kvartett, csak fölötte valahogy eljárt már az idő, meg nem is olyan erős darab. Viszont érdekes játékra adott alkalmat a két előadás közös szereplője, Krum Ádám. Olyan, mintha a Kvartett öreg kommunistája a nyugdíj mellett még közös képviselő is lenne a házban.

A Kvartett századik előadása azt jelenti, hogy 6000-en tekintették meg ezt az előadást (60-an férnek be a nézőtérre, és szinte biztos a teltház). El lehet gondolkodni azon, sok vagy kevés-e ez a nézőszám szobaszínházi léptékben. Az előadás minőségét és a kortárs művészet iránti érdeklődést tekintve óriási számnak tűnik. És ahogy a Kvartett a jelenidejűségből lassan átcsúszott a félmúltba, úgy tűnt halkabbnak az akkor élesnek tűnő társadalombírálat, s maradt meg legszebben a tökéletes, klasszikus drámaforma, amelyben létrejön a hely, az idő, a cselekmény és a szereplők egysége. S ez a négy színész oly mód tud együtt játszani, ahogy az csak keveseknek adódik meg. A Vári Éva, Márton András kettős áthatóan erős, csak nézésből, fintorból, levegővételből álló improvizáció-sorozatra volt képes még a százegynehányadik, utolsó pécsi előadáson, hogy meglepődtem. Ahogy többször is megijedtem Krum Ádám ajtóbecsapásaitól. Spiró drámaírói életművéből a Csirkefej mellé a Kvartett zárkózott fel az időt álló művek közé, már amennyire egy Szophoklész darab évezredeket megélt idejével az évtizedet megélt drámaszöveg egybevethető. A darab formai tökéletessége mellett mindesetre létrejött egy hasonlószintű előadás is.