Jurij Ljubimov szombaton vette át Demszky Gábortól a Budapest díszpolgára kitüntetést, hisz anno 1983 a Szovjetunióból kiutasított, világhírű rendező, immár három ország állampolgára. Kiűzetésekor Magyarországon telepedett le, annál is inkább, mert itt ismerte meg feleségét, aki fiat szült neki; a Vígszínház után pedig az Operaházban és a Nemzeti Színházban vendégként rendezett. Voltaképp akkor kezdődött nemzetközi karrierje is, hisz hírneves külhoni teátrumok meghívására mindegyre kiruccant rendezni. Így vitte színre három ízben is a Bűn és bűnhődést, a Vígszínházban, a bécsi Akademietheaterben és Londonban. Mindenütt egészen más formában.
Első budapesti látogatásához fűződik házassága, tolmácsként ismerte meg Katyerinát, Kovács Katalin újságírónőt, akivel egyfolytában az esős Duna-parton sétálgattak - meséli.
Hogy mikor és hogyan kötelezte el magát a művészi igazság keresésére, amely végigkísérte pályáját, elmeséli "megvilágosodásának" történetét. Propaganda-produkciót próbáltak, egyfajta hurráoptimizmustól dagadó, zenés előadást, mint ifjú kommunisták énekelték az agitációs dalokat, amikor is az ifjú Ljubimovot megszólította egy oda vetődő öregasszony. Megkérdezte, miről szól a darab. Hát a mi életünkről - válaszolta a fiatal színész. A bábuska erre csak ennyit mondott: Nem szégyelled magad, fiam, hogy ilyen fiatalon már így hazudsz? Ljubimov egy életre megtanulta a leckét.
Jancsó meséli: akkor találkoztak először, amikor már legendás rendező volt Jurij Petrovics. Később, mikor Magyarországon élt menekültként, összebarátkoztak. Ehhez annyit tett hozzá az orosz legenda: arról meditáltak Jancsóval, hova érdemes tovább menekülni. Most már szabad emberként jár szerte a világban, visszatért saját hazájába is, ám - ahogy orosz honfitársai emlegetik - ma Moszkva vadkapitalizmusban túltesz Chicagón is.
Garas Dezső megidézi a momentumot, amikor először látta Ljubimovot: a moszkvai kulturális minisztérium fejtágító előadásán vettek részt, az örök szovjet-magyar barátságról, a szocializmus eredményeiről stb., stb. szónokoltak nekik, míg a küszöbön állva meg nem szólalt hangosan az érkező rendező: - Hát csak hallgassátok ezt a baromságot... Elhűlt a vér bennük. Aztán együtt dolgoztak a Nemzeti Színház Háromgarasos operájában. (Garas Peacockot játszotta, jól emlékezem, frenetikusan). Azóta is nagy híve.
Tordy Géza szárnyra kapott a boldoságtól, amikor ráosztotta a Vígszínházbeli Bűn és bűnhődés Porfirij vizsgálóbírájának szerepét. Annak ellenére, hogy ő, mint annyian mások, titkon Raszkolnyikovra vágyott, Darvas pedig Porfirij szerepére. Meséli, nem volt könnyű megszokni az ezer voltos munkatempót, amit az orosz vendégrendező megkívánt attól a társulattól, amely a kényelmes, hazai 220 voltoshoz szokott. Voltak is - kivált a nagyok között, például Darvas is -, akik berzenkedtek, ellenálltak, mert nem ismerték föl egyszerre, mi is fog ebből kialakulni. Aztán a próbák végére lecsitultak. Ő, Tordy, személy szerint - módszer, látásmód, kifejezőeszközök dolgában - rengeteget tanult tőle, amit azóta is alkalmaz.
Kútvölgyi Erzsébet, a Dosztojevszkij-előadás Szonjája, azt idézi föl a közönség előtt, hogy kiutazván Moszkvába, Darvassal mindenáron be akartak jutni a Tagankába, hogy megnézzék Ljubimov ottani Bűn és bűnhődés-előadását. Addig dörömbölt a színház kapuján, azzal hogy ő a "vengerszkaja Szonya", és engedjék be - amíg sikerült. Lenyűgöző külsejű, izzó tehetségű Raszkolnyikovot látott; valósággal betege volt, hogy nem lehet ott vele a színpadon, holott az előadás egészen más volt. Arról is mesél, mennyire megdolgoztatta őket a próbákon Ljubimov.
Bizony a nagy színészek nehezen értettek eleinte szót az új módszerekkel előálló rendezővel, ez történt Londonban is, ahol az igazgatóhoz fordultak a sztárok. Behívatta Ljubimovot, és közölte vele: Önt azért hívtuk meg, mert az hírlett, a makacs sztárokat is képes megszelídíteni. Nézze csak meg, ez benne szerepel a szerződésében is. Elvárom magától. Akkor kaptam észbe - magyarázza a rendező -, hogy mindenáron keresztül kell vinnem az akaratomat, s végül sikerült is.
Műhelytitok gyanánt elmeséli, A háromgarasos opera színrevitelekor, a díszlet központi eleme egy emeletes piros busz volt, a megállóhoz a táblát egyszerűen ellopták a Nemzeti előtt közlekedő busz valódi megállójából. Modernség ide-oda, a valódi lovat azért vitette be a színpadra, mert Brecht egy helyütt megjegyezte, hogy a király küldöttének mindenképp lovon kell beérkeznie az utolsó felvonásban. Nem volt egyszerű, mert a szereplő színész félt a lovaktól. Garas aztán kockacukrokkal szelídítette meg. Adomák, történetek peregnek, a közönség élénken figyel. És lassan kirajzolódik egy legendás művész eleven portréja.
