Naivan poétikus csoda

A vézna fiatalember az előadóművészet szinte valamennyi ágazatát felhasználva jól beletuszkol minket egy liftbe és meg sem áll egészen az égig. Hogy együtt repülhessünk valóság és illúzió között.
Persze a zsonglőrködés és a számtalan trükk, mellyel Ménard elkápráztat, már önmagában is élményszerű, de ennél még sokkal többet ad. Együtt táncol labdáival, mintha maga is közülük való lenne.
Olyan energiával, folyamatossággal mozdul pillanatról pillanatra egészen egyedülálló tánctechnikájával, hogy nem is hiszem el, ebből ki lehet szállni. Hogy ez a lift valaha is megáll, mert hihetetlenül megnyugtató ez a folyamatosság. Miközben emberi mivolta végett a végtelen hibalehetőségek száma közelebb hozza a valósághoz, hogy aztán megmaradhasson a tökéletesség illúziója minden pontos mozdulat után.

Valójában egy naiv lelkű poéta rejtőzhet a művészben, hiszen arcai, mozdulatai, tettei mind-mind erről árulkodnak. Az őt fátyolként eltakaró vászon mögött úgy tartja karjaiban labdáit, mintha éppenséggel egy csecsemőt óvna. Aztán érzi, nem mehet ez így örökké, meg kell válnia tőlük, hogy beborítsák a színpadot.
Hiszen a zsonglőr élete épp akkor teljesedik ki, amikor egy pillanatra búcsút int játszótársainak, a labdáknak, majd azok ismét visszaérkeznek hozzá.
Már-már szerelmi légyottban teljesedik ki játéka, amint a nagy fehér labdával csodaszépen lassú, finom tempóban ismerkedik. Elválik tőle, elfordul, majd gondol egyet és ismét magához szorítja. Aztán megpihen picit a jéghidegen izzó, narancsszínű gumifotelben és gondolkodik.
Mivé érhetne munkája, merre mehetne tovább? Felpattan, labdáival egymásra hangolódnak, majd bájos esetlenséggel próbálgatja megmosolyogtató ötleteit. És a zene kattan, pattog, lüktet egyre gyorsabb ütemben. Észre sem veszem, Ménard már fel is vette a ritmust és őrült tempót diktál.