| Igen, többet is.
És olyat, amelyet sajnált, hogy nem Ön van ott a deszkákon? Olyat nem láttam mostanában. De van rengeteg jó előadás. Nagyon jó a fiatalokat nézni. De ahogy nézem őket, eszembe jut, istenem, mi lesz belőlük öt év múlva? Mi lesz velük, ha nem lesz társulat? Ez belém van verve. Lehet, hogy nagyot tévedek, én vagyok ezen a téren alulképzett, és már régen ki kellett volna dobni őket az ebek harmincadjára és akkor valaki vagy életben marad, valaki meg nem. Ez a struktúra vita, amelyre finoman utalt. Nem tudom, mire jó ez a vita. Az tény és való, hogy az elmúlt száz évben, akármerre indultál, száz kilométeren belül találtál egy működő társulatot, nemcsak Magyarországon, hanem az egész Osztrák-Magyar Monarchiában, akkor alakult ki ez a társulati rendszer. Nemrég Iglódi István mondta nekem egy interjúban, hogy Nyugat-Európában már szinte alig játszanak prózát, meg lehet nézni, mire vezetett a társulatnélküliség. |
Teljesen igaza van. De van erre nekünk egy saját példánk is. Mostanában mintha csak a nyolcvanas éveket néznénk, megy ez a rettenetes '80-as évek retro, de mindenben ez van: zenében, az irodalomban is, színházban valahogy újra akarják játszani Ez nyilván attól van, hogy nem nagyon találtuk ki, hogy miről szól ez az utolsó tizenöt év. Amit tudunk róla, az egyéni tudás. Nincsen kollektív tapasztalatunk, ami be is égeti magát. Mindenkinek van egy jó emléke, egy-egy rossz, de ez nem azt jelenti, hogy valahol, mi is élünk. Csak ideiglenességekre utal, bizonytalanságokra. Valamerre elindulsz és nem oda érsz, ahova akarsz. Ez lehet, hogy jó, de én nem ezt szeretem. Ha Berlinbe akarok menni, akkor nem Piripócson szeretnék kikötni. Én azt látom, hogy az utolsó tizenöt évünknek ez a története. És sokkal erősebben, mint az előző negyven évnek a története volt, mert akkor, ha elvégeztél egy egyetemet, akkor lehetett tudni, hogy te orvos leszel, mérnök, építész Meg kell kérdezni Faludi Györgyöt! Vagy itt van Jancsó Miklós, aki csak nyolcvannégy éves! És még akar! Persze. Ez a normális. Az hogy hatvanéves embereket nyugdíjba kényszerítenek, vagy ötvenéves embereket előnyugdíjba! És akkor örül a hivatal! Ennek sem kell már többet fizetni! Önnek hány éve van a nyugdíjig? Már rég el kellett volna mennem, ötvennégy éves koromban. Már megbocsásson, de Önt kisnyugdíjasként elképzelni nehezen tudnám! Most ne bennem, hanem egy sokkal rosszabb, világhíres színészben gondolkodjunk, mondjuk a Jean-Paul Belmondo-nak azt mondják: ? Jean-Paul, menj már a p.ba! Öreg vagy, menj nyugdíjba, itt van az ideje! A Belmondo nem érti, mit akarnak tőle. Picasso vajon volt nyugdíjas? De Pécsett beszélgetünk, Keserü Ilonának, Vidovszky Lászlónak lehet azt mondani, hogy menjenek nyugdíjba? Két fantasztikus emberről van szó, egy festő és egy zeneszerző, de olyan, hogy Olaszországban koncertezik, itthon meg nem tud összehozni tíz zenészt, nem kap annyi pénzt, az Eötvös egyet csettint és összeállnak a csapatok a Művészetek Palotájában... Talán mások az érdekérvényesítő képességek. Pontosan. De én inkább azt mondom a konkrét példán túl, hogy gyarmatosítják az időt, a pénzt és egy csomó embert is. Rohadtul szocialistán működik a dolog, mintha még a rendszerváltozás előtt élnénk. Tipikus, hogy egy művészünk van. Meghalt a Bartók? Éljen Kodály! Irodalomban is ugyanez a történet. Három látszik, a többi meg, mint lapul a gazban. Talán még két-három fiatalt is felkap a média. Soroljam őket? Építészetben ugyanez a helyzet, képzőművészetben is. De már te is átlátod ezt a magad harminchárom évével. Ezt a helyzetet nem lehet eltűrni. Nekem már nincsen kedvem ötvennyolc éves színésznek lennem. Nem szabad kedvem lenni ötvennyolc éves írónak lenni, ötvennyolc éves építésznek lenni Mit csináljak? Kössem föl magam? Nem! Éppen azt mondom, hogy annyira szégyellnem kellene magam, hogy ötvennyolc éves koromra azt mondom, hogy szerintem az a színész, aki mint, ahogy most mondtam. És egy csomó emberről meg nem tudjuk, hogy kicsoda! Valaki rád mutat, és azt mondja, hogy te vagy az író? Irány a berlini akadémia. Valaki egyszerűen kijelöli őket. Tar Sándor sohasem lett kijelölve. Majdnem éhen is halt! Effektív éhen halt! Ne szórakozzunk már, ezek nagyon érdekes dolgok, de inkább mocskosabbak, mint érdekesek. De ha az építészetet nézzük, az is ilyen. Budapesten nem építettek az elmúlt húsz évben emblematikus épületet. Valami olyat, amire azt mondhatnánk, hogy ez üzenjük mi Európának! A Lánchíd Budapest szimbóluma! A mai napig azt látni a képeslapokon, meg a budai várat. Mikor épült, már bocsáss meg, megtudnád mondani?! Régen! De ott a Szabadságszobor! Horthy fia helyett olajágat emel az ég felé A szabadságszobrokkal vigyázni kell! Nagyon el vannak ezek különítve, ott áll szegény nő a hegytetőn magában, vagy New Yorkban is, kihelyezték egy szigetre. És hihetetlen nagy, gólemszerű, rátelepszik az egész városra, olyan hogy inkább félelmet kelt, nehogy már ilyen legyen a szabadság Mit próbál mostanában színházban? Gaugaint kell próbálnom, Van Goghot már eljátszottam. Kiss Csabával csináljuk a Tivoli Színház valamelyik mellékhelységében. Utána jönne Strindberg Haláltánca, Ács Janival elszántuk magunkat, hogy megpróbáljuk megcsinálni. Strindberg engem kísért és nem hagy békén. Ez hol lesz látható? A Thaliában, vagy valamelyik mellékhelységében. Ezt az ember sohasem tudja. (Vége) A képen: Cs. Gy. - Harry, Walesi herceg (Sh.: IV. Henrik, Nemzeti Színház 1980 december. 4. fotó: Keleti Éva) |
