Sanda bohóc, szilvásgombóc meg a többiek

Nincs mese, február 15-én este 8 órakor Presser Gábor a billentyűkre csap a Vígszínház Házi Színpadán. Illetve van mese (is), hiszen a jeles muzsikus, a Víg házi zeneszerzője, mesélni is fog. Igaz történeteket az életéből, amelyeket mind itt, az újlipótvárosi teátrumban élt meg az elmúlt harminc esztendő során.

Bár tavaly a POSZT-on(Pécsi Országos Színházi Találkozó a szerk.) bemutattam egyzongorás estemet, már akkor pontosan tudtam, ezeket a dalokat odaviszem, ahová megálmodtam, a Vígszínházba - mondja Presser Pici. - Azon a helyszínen fogom újra eljátszani, ahol először megmutattam őket a társulatnak. Ahogy #8217;73-ban volt a Popfesztivál olvasópróbája után. Feljött mindenki a Házira. Főiskolások, színészek, dramaturg, díszlettervező, jelmeztervező, színházi tűzoltó, még a jegyszedőktől is valaki. A különbség annyi, hogy most az ő helyükön a közönség ül.

Ketten lesztek, te meg a zongora?

Igen. Senki más. És a dalok.

Milyen dalok?

A Jó estét nyár, jó estét szerelem, A padlás, Popfesztivál, Szent István körút 14., Sanda bohóc, a Harmincéves vagyok dalai és még néhány színházi tárgyú szerzemény.

Nem fognak hiányozni a társak?

De. Nagyon. Ez nyilván fölgerjeszti majd bennem újra a vágyat, hogy megint tizenvalahány tagú együttessel utazgassak az országban. De egyelőre még nem akarok gondolkodni a nagyzenekaros verzión.

Ezek nem siratók. Nem azért születtek, mert ők eltávoztak közülünk. Sulyok Máriáról tíz évvel a halála után írtam egy történetet. Ami nem igaz. Vagy lehet, hogy igaz. Arról, ahogy hazamegy a színházból. Misztikus valaki volt. Semmi egyebet nem tudtunk róla, csak azt, hogy Magyarország színészfejedelem-asszonya lemegy az utolsó hat lépcsőn a portáig, ahol az öltöztetőnője ráteríti kockás plédjét, majd kilép a művészbejáró ajtaján, s elindul gyalog haza a Pozsonyi út felé. Egyébként Sulyok Mária volt az egyetlen idős színész, akivel én - hogy is mondjam - egyszer botrányos helyzetbe kerültem a Vígszínházban. Sokáig nem is fogadta a köszönésemet, majd a Vígszínház prágai vendégjátékán Ruttkai Éva hatására (vagy nyomására?) kibékült velem, és aztán nagyon megszeretett. De ezt majd az előadáson elmesélem.
A Somogyvári Rudinak ajánlott dalom pedig nem (csak) róla szól, hanem arról a nagy igazságtalanságról, hogy abban a másodpercben, amikor a színész lehunyja szemét, egyszeriben mindenki szerette, mindenki elismeri, a barátja volt. Abban a pillanatban előkerül a legszebben író golyóstoll a nekrológíró zsebéből. Ebben az a borzalmas, hogy ő ezt nem tudhatja meg soha. Mindig azon hülyéskedem, nem lehetne-e előre megkapni a nekrológjaimat?

Mesélek.

Válaszokat is vársz a nézőtérről?

Nem ragaszkodom hozzá, de lehet, hogy fogok kérdezni. Minden este más (lesz). Nem tudom előre. Váza van, de a forgatókönyv nincs leírva, csomó dolog ott van a zongorán a dalszövegeken kívül, jegyzetek, füzetek, könyvek, amelyekre szükségem lehet. Ezeket néha leveszem, felolvasok valamit, elmondom, ami eszembe jut. Nyilván nem ugyanazokat a dalokat játszom minden este, de a műsor nagyon hasonló lesz.

Szövődnek most is olyan erős kapcsolataid a színészekkel, mint korábban?

Ezek nem voltak akkor sem olyan mélyek. Nem attól ír az ember. Sőt, valószínűleg akkor nagyon nehezen írnék, ha egy nagyon közeli valakiről lenne szó. Egyszer-kétszer eltűntünk együtt Somogyvárival, de ez mással is előfordult. Akkoriban afféle bohém világ volt a színészélet.

És ma?

Amikor a Szt. István körút 14. című musicalt próbáltuk, és a nálam közel harminc évvel fiatalabb színészekkel dolgoztam, nagyon sokat röhögtünk. Nyilván vannak különbségek köztünk. Az ifjú színészgeneráció - először is remélem -, nagyon másképp gondolkozik a színházról, mint én. De nagyon sok köztük kíváncsi volt arra, hogy mi hogyan gondolkodunk. Mint ahogy engem is érdekelt, ők hogyan látják a színházat. Van közös témánk, közös megbeszélnivalónk, de az életvitelünk meg az életfelfogásunk merőben különbözik. Én már nem kívánom élni azt a tempót, amit ők. Ők sokkal magasabb hőfokon égnek, ők még vágynak idemenni, odamenni, keresni a helyeket, én már valahogy nem vagyok olyan eljárós.

Vannak barátaid közöttük?

Nagyon sok olyan ember volt az én színházi életemben, akire úgy gondolok, hogy a barátom, illetve úgy viselkedtünk, úgy dolgoztunk, úgy szerettük egymást, mint a barátok. De istenigazából ez inkább afféle munka-barátság, munkásbarátság. Itt a munkahely rakja össze a csapatot. De ez egy másik minőségű, másik fajtájú barátság. Ez egy összetartozás. Vannak olyanok, akikkel húsz-harminc éve vagyok együtt a társulatban, és hát az bizony eléggé nagy idő, még térben is nagy, nem csak időben. Én ezt a fajta összetartozást nagyon fontos, nagyon szoros, lélekből jövő kapcsolatnak tartom, de ez egy "b" típusú barátság. Az "a" típusú barátság az, amely a gyerekkorodból ered, vagy a fene tudja hogy, összejössz valakivel, akinek semmi köze nincs a munkádhoz, neked sincs az övéhez, mégis el tudsz vele beszélgetni bizonyos dolgokról, amikhez egyikőtöknek sincs semmi köze.

A legnagyobb baj az, hogy a dal nem fontos. Manapság egyre nehezebb helyzetben van a dalíró, mert egyre kevesebb nyilvánosságot kapnak a dalok, s még kevesebbet az új dalok. Azt lehet mondani, e pillanatban a magyar dal a halálán van. Ha nagyon vicces és ízléstelen akarnék lenni, a saját hattyúdalát írja. Az emberek nem hallgatják, mert a magyar médiából teljesen kiszorult. A kereskedelmi rádiók nem játsszák, csak az olyan szerzeményeket, amelyek beleillenek abba a sablonba, amit ők felállítanak. Lassan ott tartunk, hogy a kereskedelmi rádió mondja meg a zeneszerzőnek, milyen dalt írjon. Mert azt játssza le, ha tetszik neki.

Ekkora a veszély?

Ha ez így megy tovább, néhány éven belül sikerül kinyírni valamit, ami ennek az országnak rengeteget jelentett, gondoljunk csak a 60-as, 70-es, 80-as évek dalaira, és most ne a dalok zenéjére, költőiségére, líraiságára, figyeljünk, hanem a politikai értékükre. A világon viszonylag kevés olyan nép van, amelyiknek egy külön társasjátéka (volt) a dalokkal a sorok között olvasás. Mert lehet, nagyon fontos dolgokról írt Bob Dylan is, de nem volt olyan nagy rizikója. Egy demokráciában ugyanis nem akkora rizikó bátor dalokat írni.

Te ehhez értesz. Nem tehetsz mást, csinálnod kell.

Nem rólam van szó. Én nem vagyok rossz helyzetben. Rossz helyzetben azok vannak, akik most kezden(én)ek hozzá. Én nem halok éhen akkor sem, ha nem játszik a kereskedelmi rádió. Itt arról van szó, hogy Magyarországon tombol egyfajta ízlésterror. Megszüntetik, az "értelmes ember dala" című műfajt. És az emberek ezért nyilván nem fognak tüntetni az utcán, mondván, hogy dalokat akarunk hallgatni.

Nem válaszoltál a kérdésre: miről, vagy kinek írod a dalt?

Ha valamiről akarok egy fogalmazványt, azt én megírom, és feltehetőleg megtartom magamnak. A többi esetben igyekszem belebújni az előadó (mondjuk Zorán, Király Linda vagy a Katona Klári) bőrébe, akiknek írtam. Akkor jó egy dalíró, hogyha az előadóban megtalálja azt a szerepet, amelyet az előadó játszani akar. Tehát ha az előadó egy trubadúr akar lenni, aki szerelmes dalokat énekel különböző erkélyek alatt, akkor ez a szerep nagyjából kész. Ezt meg lehet tölteni dalokkal. És ezt tudod. Ránézel az előadóra. Vagy benne van, vagy nincs. Ha az előadóban nincs benne egy szerep, akkor annak ne írjál dalokat. Például hajszálpontosan tudtam fél év beszélgetései alapján, melyik az a szerep, amit Zorán magában hurcol. Hiszen ő készen volt, csak nem kapta meg. Ő volt a főszereplő, csak nem írták meg neki a jó szöveget.

Apropó szöveg. Mi a vígszínházi ested címe?

Dalok a színházból. Totális közhely. Nem akartam nagyon csalafinta címet adni. Egy darabig kísérleteztem. Fölmerült címként még a Meztelen dalok, de túl hangzatosnak találtam. Végül ez maradt. A legegyszerűbb a legjobb mindig.

Februárban hét alkalommal. Márciusban is.

Két részes az est?

Nem, szünet nélkül. Cirka másfél óra.

Szépen illik felöltözködni?

Dehogy. Senki ne jöjjön estélyiben vagy öltönyben. Ahogy szoktak ide jönni, lezseren.

Illedelmesen kell viselkedni? Ha valaki énekelni akar veled

Nyugodtan tegye! Ez egy teljesen házias házi-koncert. Aki dudorászni vagy énekelni akar, és nekem is tetszik, az énekelhet. Vagy tapsolhat, fütyülhet, rázhatja a haját.

Az est anyagát tartalmazó CD is megjelent, A borító egy zongorát ábrázol, ha a fedelét felemeled, úgy jutsz hozzá a koronghoz. Szellemes.

Szerintem elképesztően furcsa. Én terveztem. Egyébként tizenhét dal van a lemezen. Amelyről még azt kell tudni, hogy nem kerül bolti forgalomba. Csak itt, ezen az előadáson lesz kapható.

Fotó: a szerző