| Persze megszokhattuk volna már, hogy Szegeden így július utolsó heteiben 35 fok az átlaghőmérséklet és hogy Újszegedről a hídon gyalogosan bal oldalt érdemes átkelni, mert a másik járdán a biciklisták közlekednek hivatalosan is, akik mintha ez a sport valami különös stresszel járna, olykor agresszív ránkdörmögéssel közölték: #8220;ez a bicikliút!" Én meg azt hittem, hogy járda. Mindegy. Ez igazán a legkevesebb. Fontosabb rájönni arra, hogy a július 17. és 25. között megrendezett Thealter International (Szabad Színházak XIV. Nemzetközi Találkozója) és a SZASZSZ (X. Alternatív Színházi Szemle) hogyan választható el egymástól. Hogy ne tegyek fel buta kérdéseket, midőn megnézem a fesztivál keretében az Utolsó Vonal társulat által prezentált Üvegfigurákat, amely előadás mellett a programfüzetben nem szerepel a SZASZSZ jelzése, ami azt jelenti, nem az alternatív szemle része. Mondjuk erre magamtól is hamar rájövök, amint a konzervatív, mindenféle kreativitást mellőző díszlettel telerakott dobozszínpadon valami régimódi játékstílussal nekiáll a társulat, hogy Tennesse Williams nem túl figyelemfelkeltő darabját előadja. De akkor ez most a nemzetközi találkozó programjába sem fér bele, mert hogy ugye hazánkból érkezett a produkció. Nem baj. Legalább ilyet is láttunk. |
 |
| Fontosabb tán mégis megemlíteni, hogy ebben az évben először a fesztivállátogatók a nappalokon sem unatkozhattak. Már aki tavaly nem fedezte fel a Lapos szabad strandot. Hiszen egyfelől Szeged kávézóiban Dusa Gábor, Frank Yvette, Katkó Tamás, Molnár Kata és Révész Róbert színházi fotóit szemlélhettük, amint kávénkat kortyolgattuk, PLAKArT címén pedig a magyarországi alternatív és független színházak néhol igen izgalmas, gondolatébresztő és valódi művészi értékkel bíró plakátjaiból összeállított kiállításon sétálgathattunk. Akik pedig nem elégedtek meg a tapintható kultúrával, a vásznat is bámulhatták az esti filmklubokon. |
De a legfőbb újítás egy workshop volt, ahová gyakorlatilag bárki jelentkezhetett és abból a metodikából kaphatott ízelítőt, melyet Ladányi Andrea talált ki a Színház és Filmművészeti Egyetem Mozgástanszékén. Ezt a módszert pedig sehol máshol nem lehet tanulni, így öt napon át izgalmas merülés volt Jászberényi Évától a thai chi, Gyöngyösi Tamástól pedig a kontakt alapjait elsajátítani. Az Izzasztó címen futó program pedig valóban izzasztóként funkcionált és mivel e próbálkozás sikeresnek bizonyult, jövőre újra tervezik workshop indítását, valószínűleg más stílusok tanításával. És ez így mind szép is lenne. Bár az előadások is hasonló élménnyel jártak volna. Persze nem igaz ez minden bemutatott produkcióra, hiszen mindjárt az első nap két gondolatébresztő előadást kapott a néző. Az Újvidéki Színház sok fesztivált megjárt és díjakat gyűjtött különös, lírai mégis groteszk hangulatú Via Italia-ját és Gergye Krisztián Barbara L. című előadását. |
 |
| Utóbbit nehéz leírni néhány szóval. Vívódtam sokat, miként lehet megfogalmazni a látottakat. Azt a mérhetetlenül sokkoló brutalitást, azt a könnyfakasztó őszinteséget, amit Gergye anyjáról szóló előadásában megmutat. Próbálom körülírni, hogy miért olyan fájdalmas és egyszerre miért olyan felemelően isteni érzés néznem Zarnóczai Gizellát, arcát, kezét, testét, a belőle áradó különös valamit és kicsit félek leírni, hogy ez az általa előadott anya talán nem is szerette volna világra hozni gyermekét. Hogy lehet, alkoholista volt, de ez nem fontos. Sokkal nagyobb bűn, hogy a még meg sem született gyermekkel ilyen érzéketlenül bánt. Hogy gyáva volt szembenézni a feladattal, mint egy naiv kisgyermek, gyengeségére hivatkozott és közben azt sem fogta fel, ami körülötte történik. Hogy az árnyai (Négyesi Móni, Rácz Eszter) is csak követték a sorvadás útján, pedig először megpróbálták valami használható irányba terelni. A megrendítő erejű zenét (Pergolesi, Pärt, Rahmanyinov, Sosztakovics, Schnittke, Ágens) pedig néha Zarnóczai keservesen és szánalmasan búgó, eldönthetetlen, hogy sírásra vagy nevetésre emlékeztető, zavart hangja szakította meg. Az elementáris színpadi erejű táncosnő már korábban megmutatta, prózában is képes felkelteni a figyelmet és itt is még jobban bevitt abba depresszíven haldokló létbe, melyben a színen téblábolt. Minden egyes mozdulata egy-egy érzelmet kavar fel. Talán sosem érzett érzelmek ezek, mégis enyémek voltak abban az órában, amint a szegedi Régi Hungária nézőterén kuporogtam. Nehéz az ilyesmit kiüríteni, még ha Gergye pontos dramaturgiával meg is próbált kivezetni a mélységből egy afféle feloldással. A feloldásban azonban benne rejlett az elkerülhetetlen. Ami megragad az emlékezetben. |
 |
| Bizonyára fel kellett volna kavarnia a másnap esti Hárfeusz címre hallgató előadásnak is, melyet a Derevo Társulatból ismert orosz Oleg Zsukovszkij adott elő egymaga egy nagy, kongóan üres térben, melyet profizmusával és képzettségével töltött meg. Ez a furcsa kis lény - abban a pillanatban csodamanónak neveztem - valamit adni akart akkor este. Egy magányos művészt mutatott be, aki beszélni akar mind az élet nagy dolgairól zenében, énekben, ritmusban, mozgásban és banálisan szép színpadi ötletekben. Ám hozzám, azon kívül, hogy konstatáltam, ez a férfi valóban a színpadra született, nem jutott el szinte semmi. Egy furcsa meditatív állapotban pislogtam végig a produkciót és egyre múló erővel próbáltam rájönni, vajon mi az, amit most haza kell vinnem ebből. Szerencsés dolog látni egy ilyen színpadra és színjátszásra termett embert, ám még szerencsésebb lett volna, ha megértem, mit szeretett volna adni ezen az estén. De még mindig jobb ez, mint végignézni a Zugszínház A per című előadását, ahol Kafka regény alapján próbáltak még inkább elemelkedni a valóságtól, többnyire sikertelenül. A hihetetlenül hosszúra nyúlt előadást nem csupán fárasztó volt nézni, de helyenként feltettem magamnak a kérdést, komolyan gondolták-e. Hogy tényleg jó ötlet-e, mindenki bábként tipeg (nem mindig kifinomult mozgástechnikával), és hogy alkalmasak-e ezek a színészek arra, hogy efféle epikus anyagot figyelemfelkeltően tárjanak elénk. |
 |
| Nem úgy Urbán András 0,1 mg című előadásában, ahol a színészek (G. Erdélyi Hermina, Varga Heni, Pletl Zoltán) igyekezete felettébb dicséretre méltó lett volna, ha a rendezőtől nem azt az instrukciót kapják e munkabemutatónak szánt Csáth Géza naplóiból összeállított előadásban, hogy attól lesz valami abszurd vagy szürreális, ha a szereplő ordibál, hamiskás hangokra írt dalokban vagy értelmezést mellőző ütemekben skandál verssorokat. E dramaturgiailag nemhogy nem átgondolt, de már-már ad hoc-nak tűnő szövegrengetegben ugyanis semmi, de semmi utalt arra, hogy komolyabb munka volt mögötte. Egy pillanatra sem éreztem, vajon milyen is az az állapot, amint az ember morfiumtól kábán papírra veti elvadult, hátborzongató gondolatait. Vagyis fogalmam sincs, miért született ez az előadás azon kívül, hogy kiválóan az idegeimre ment. Ellenben az Artus Retinája megnyitott valamit bennem nézőként. Goda Gábor Társulata évek óta foglalkozik ezzel a vizuálisnak nevezett táncszínházzal, ami önmaga négyzetre emelése, hiszen maga a táncszínház és különösen Goda táncszínháza önmagában is egy vizuális élmény, ám ők videó animátor segítségével vászonra vetített képekkel is rásegítenek az érzelmek felkavarására. Alakul a SZASZSZ, ahhoz képest, hogy ez a második év volt, igen sok új és jó ötlettel, érdemes lenne azonban jobban átgondolni a program válogatását, hogy efféle minőségi szélsőségek ne legyenek láthatóak, de legfőképpen azt, hogy a programfüzet kis jelzései nélkül magamtól is rájöjjek, mi minősül alternatív előadásnak és ne tegyem fel a kérdést, vajon ez és ez az előadás, hogy kerül a fesztiválra, mert adott esetben nemcsak alternatív előadásként, de önmagában előadásként sem állja meg a helyét. A SZASZSZ - X. Alternatív Színházi Szemle díjazottjai: Legjobb táncelőadás: Bozsik Yvette Társulat: Táncterápia A THEALTER Innovatív díját megosztva Mezei Kinga (Újvidéki Színház: Via Italia - rendezés és látvány) és Urbán András (Urbán András Társulata: 0,1 mg - rendezés) kapta. Fotó: Katkó Tamás |
