A pécsi Művészetek és Irodalom Házának padlástere kedves, otthonos atmoszférát teremt a tárlat köré, amelyben a vígszínházi zsöllye, az öltözködőasztal, a személyes tárgyak, az olvasgatásra kitett régi színházi lapok és az 1950-es évek meglehetősen szókimondó kultúrpolitikai levélváltásai személyes közelségbe hozzák a színházat is, Várkonyi alakját is.
Sajnos ugyanez teljesen hiányzik a Latinovits-Bujtor emlékkiállításból, ami a Nagyszínház előcsarnokában kapott helyet. Többé-kevésbé ötletszerűnek tűnik a fotók válogatása a két színész filmszerepeiből, ennél sokkal jelentősebb mindkettő életműve. Míg a Várkonyi-kiállításon több filmbejátszás és filmes fotó is szépen belesimul a színházi témájú anyagba, itt a forgatásokon készült standfotók mellett kicsit idegenül hat Latinovits néhány saját rajza az egyetemi évekből. A legbosszantóbb azonban a színpadi szerepek hiánya, ami itt, az országos színházi találkozón, ráadásul annak tudatában, hogy a kiállítást a Veszprémi Petőfi Színház hozta Pécsre, teljesen érthetetlen.
A harmadik kiállítás a legegyszerűbb eszközökkel, mégis a legmélyebben átélhető módon kelti életre az utolsó nagy hazai bábművész, Kemény Henrik alakját a Márkus Színben. Kemény kilencévesen faragott először bábot. A családban ez nem volt különösebb csoda, hiszen már a nagyapa is vásári bábjátékos volt, saját készítésű bábokkal dolgozott, melyek a 19. századi népi mesefigurák hagyományait vitték tovább. A tárlaton látható Kemény-bábok ugyanezt az örökséget érintetlenül hordozzák. Öltözetük csipke, posztó, vászon, fából kifaragott fejük az erősen elnagyolt vonásokkal, a vastag szemöldökkel, harsány bajusszal, piros orcával, nagy szemekkel közelről inkább ijesztő, mint mesebeli. Hiába, hiányzik mögülük a kesztyűbe bújt kéz, a marionett húrjait mozgató ember, a mozdulatokat kölcsönző művész. Hiányzik ?Heni bácsi?, akinek vaskos viccein a felnőttek is elnevették magukat, aki Vitéz Lászlóként egy palacsintasütővel olyan hévvel tudta csapkodni az ördög figuráját, mintha az élete múlna rajta.
Valóban ez volt az élete. A kiállítás mellett megjelent kötetben gyerekkoráról, a bábozás titkairól szól, a Papáról és a Mamáról, akik otthon készítették a bábfigurákat és a családról, melynek apraja-nagyja együtt dolgozott a népligeti mutatványosbódéban. A bódé a rendszerváltás idején még egyszer megújult, de azóta üresen állt. 2011-es leégését Kemény már csak néhány hónappal élte túl.
Az a kivételes, több évszázada eleven bábkultúra, amit olyan magától értetődően folytatott a 21. században is, az ő halálával ért véget. Már csak a bábjai maradtak ránk: a virgonc angyalkák, a lányka, aki zsanérral mozgatható szoknyát viselt, a legkülönfélébben gonosz arcú ördögök ? a kiállításon egy egész kollekció rosszalkodik ezekből ?, a Halál, a néger zenészek cintányérral a fejükön, Bunkó Bandi és persze Kemény Henrik ?sztárja?, az évszázados európai mesehagyományt folytató Vitéz László, vagy a Zsebtévéből ismert Hakapeszi Maki. A bábok mellett pedig ott árválkodik Kemény munkaládája, a szemüveg, a kék munkaköpeny, a lyukas barna micisapka, Vitéz László palacsintasütői. Néhány rozzant, elhasználódott tárgy - egy nagy művész varázslatának kellékei.
