|
Ötvenes évek közepe. Még áll a Blahán a Nemzeti. Premierest, Gorkij: Az anya. Az első sorokban pártunk és kormányunk megannyi jelese. A címszerepben Gobbi Hilda, aki az utolsó felvonásban akkora pofont kap egy főiskolástól, hogy kiesik a színpadról. Nincs botrány, az előadás folytatódik. A pokol csak három évtized múltán szabadul el, amikor az "elkövető" felidézi a hajdani eseményeket. Ugyanerre kérem most Garas Dezsőt.
|
 |
 |
|
| Egy kétmondatos szerepbe kellett beugranom három nappal a premier előtt, mert egy Berczy Géza nevű színész megbetegedett. A szöveg nem okozott különösebb gondot; "Beszélsz még?! Kuss! Fogd be a szád!", bár főiskolásként ennyit is elmondani a Nemzeti színpadán annyit jelentett, mintha most főszerepet kapnék. Borzasztó büszke voltam, problémát csak az okozott, hogy az általam alakított detektív lekever egy pofont az embereket lázító Anyának, mármint Gobbi Hildának. Lelkesen gyakoroltam az osztálytársaimmal, majd az első próbán az ominózus jelenetnél oda álltam Gobbi elé, "Beszélsz még?! satöbbi, és puff, pofon vágtam. Úgy, ahogy a főiskolán tanultam, picit imitálva, igyekeztem eltakarni, s lazán megütni. Próba után jön a Gobbi öltöztetőnője, hogy a művésznő akar magával beszélni. Bemegyek hozzá, Gobbi pedig éktelen dühösen rámtámad: - Mit csinál maga?! - Hogyhogy mit, művésznő? A szerepem szerint pofon vágtam. Azt mondja erre: - A fenéket vágott pofon! Legalább tíz centire volt a keze az arcomtól. Egy vicc, amit maga művel. Imitál, illusztrál, ostobaságot csinál. Menjen a fenébe! - Kihez fordultál segítségért? - Fülöp Zsigával együtt laktunk a diákszállón, nagyon jóban voltunk, vagyunk, rajta gyakoroltam fél éjszaka. Másnap főpróba; "Beszélsz még?!", puff, pofon. Megyek ki, kérdezem a többieket: jó volt? Persze, nagyon jó. Előadás után megint nyílik az öltözőajtó, megint az öltöztetőnő; na, főiskolás, gyerünk, a művésznő hívatja. Meg voltam szeppenve. Most meg mit csináltam rosszul? Mondom: tessék parancsolni. Mire Gobbi: - Ide figyeljen! Ne szórakozzon velem! Hülyeségeket csinál, csiszatolja az arcomat, a közönség meg röhög. Hát nem tud engem tisztességesen pofon vágni?! Ha legközelebb nem üt meg rendesen, levonatom az esti gázsiját! - Már az eretnek gondolat megér egy pofont - Hát igen, nem kis pénzről volt szó, tizennyolc forintról. Egy resztelt máj hétötven volt, egy kevert kettőhetven. Szóval hatalmas pénz forgott kockán. Zsiga is folyamatosan hergelt: ne hülyéskedj, éhen halunk, ne kíméld, az istenit neki. A többiek is nyomták: verd pofán, verd pofán, ne törődj vele, ő kéri! Zúgott a fejem, kavargott a gyomrom, borzasztóan ideges voltam a premier napján, ráadásul a folyosón szembe jött a Nemzeti Színház híres főügyelője, Zsolt István, aki szangvinikusan odaszólt: na, kollégám, ha ma nem sikerül, akkor soha! Ahogy közeledett színrelépésem perce, egyre jobban remegtem az idegességtől, a félelemtől meg a dühtől, hogy egy ilyen vacak kis szerepet sem tudok megcsinálni. Mentem befelé a színpadra, a Gobbi még intett is a szemével figyelmeztetőleg, na, most vigyázz! Nekem akkor már csak az járt az eszemben, ha most sem megy, akkor kirúgnak, leváltanak, kidobnak. Itt kellene, hogy a Hilda vegye át a szót, szegény, már nem tudja, de annak idején ekképp mesélte: láttam, ahogy közeledik felém, hogy halottsápadt, remeg a szája széle az idegességtől, nem lesz jó vége, jajajaj! Így is történt. Akkora pofont adtam a Hildának, hogy kizuhant a portálig. Egyenesen az ügyelő, Tamási Jancsi ölébe. Aki úgy gondolta, ebből nem lesz forradalom, ha a művésznő nem kerül vissza a színpadra. Kicsit rásegített, s Hilda hősiesen, ám enyhén furcsa akcentussal folytatta: elftárszak, ne hagyjátok magatokat! Vége az előadásnak, ülünk az öltözőben |
 |
| Avar Istvánnal az Emingránsokban |
| - Ne folytasd, kopogtatnak, jön az öltöztetőnő. - Igen. Na, főiskolás, gyerünk, a művésznő hívatja. Ekkor már a többiek zúgolódtak: hát ennek semmi sem elég, megölni se lehet? Legközelebb a hendléccel vágd fejbe! Még mindig földúltan bekopogok: tessék parancsolni művésznő, hát most se volt jó? Hilda humorára és nagyságára utal, hogy előhúzott a tárcájából egy tízest és a kezembe nyomta: ezt igya meg az egészségemre! Majd - kicsit selypítve - hozzátette, de legközelebb valamivel kisebbet adjon. - Ezzel az ügy a lovagiasság szabályai szerint, mondhatni, úriemberek módjára el lett intézve. De nem merült a feledés homályába. 1983. június 6-án hatalmas születésnapi bulit rendeztek a Katona József Színházban, az ajándékok között volt egy boríték is, melyet az ünnepelt, a hetvenéves Gobbi a színpadon feltépett, s tartalmát, százezer forintot azon nyomban - az országban elsőként! - felajánlotta az új Nemzeti Színház építésére. Ha a világon semmi más köze nem lett volna a Nemzetihez, nevét akkor is illett volna minimum megemlíteni a pompózus soroksári palota átadásakor. Erről azonban az áhítat perceiben mind a köztársasági elnök, mind a Nemzet Színésznője megfeledkezett. De nem is ezt a posztumusz pofont akartam felidézni, hanem ama harminc év előttit, amely jóvoltodból az est legfergetegesebb pillanatait hozta. - A szakma színe-java köszöntötte Hildát, Tolnay Klári dallal, mások jelenettel, többen szavalattal. Nekem is verset kellett volna mondanom, de már kezdett elhatalmasodni az áhítatos unalom, gondoltam, inkább improvizálok, és elmeséltem a pofon történetét. A közönség visított, Hilda nemkülönben. A díszhelyen ült a nézőtéren, szegénykémnek a könnye csorgott, sikoltozva röhögött, és a végén azt kiabálta: így volt, így volt! - Melyik színésznőnek adott pofon emlékezetes még számodra? - Amit a Krencsey Mariann kapott házasságtörésért. A Gobbinál még az őrület határán megtízszereződött az ember ereje, de azóta már jól, mondhatni, okosan tudok pofozni. Ez az ütés azonban még 1960-ban csattant el, Herskóval forgattuk a Két emelet boldogságot. Mari a feleségem volt, rájöttem, hogy megcsal, s úgy kellett megpofoznom, hogy a lazán a fejére erősített diadém lerepüljön. Szegény Krencseynek már rég belefájdult a feje, amikor a rendező még mindig újra és újra forgattatta a jelenetet, hogy a fejdísz a megfelelő ívben szálljon. - Az adok-kapokból eddig csak az adokról esett szó. Gondolom, volt kapok is. |
l- Hajjaj! A legnagyobbat <>Avar Istvántól kaptam az Emigránsokban. Pedig volt időnk begyakorolni, mert nagyon nagy siker volt, százhatvanszor játszottuk. Van egy pillanat, amikor a földre teper, s lekever egy hatalmas frászt. A nézők rendre felszisszentek. Olyan remek technikát dolgoztunk ki, hogy én háttal a közönségnek, egy óvatlan pillanatban az arcomhoz kaptam a tenyeremet, azon csattant Avar ütése. Pista nagyon erős ember, nem könnyű a keze, erről alaposan meggyőződhettem, amikor az egyik előadáson egy pillanatot késtem, s csak annyit éreztem, hogy kiugrott az állkapcsom. Majdnem félbeszakadt a darab, nem miattam, mert én máig sem tudom, hogyan, de egy ösztönszerű mozdulattal visszarántottam a helyére, az először megrémült partnerem ettől viszont alig tudta visszatartani a nevetését. - Eddig valódi pofonokról esett szó. Mi a helyzet az átvitt értelemben ért csapásokkal? - Ez egy olyan pálya, hogyha az ember bemegy a ringbe, ne csodálkozzon, ha neki is kijut az ütésekből. De nem szeretek erről túl sokat beszélni. Nincs is nagyon miről, mert nem voltak olyan hatalmasak. Ha akadtak is, elfelejtettem, vagy túltettem magam rajtuk. Vannak kollégáim, akik az életben és a színházi világban egyaránt kaptak olyanokat, hogy majd' belerokkantak. Én megúsztam ezeket. Több volt a szerencsém, mint az eszem. - Szerénykedsz. - Nem, nem. Tehetség, képzettség, szorgalom, mind-mind fontos tényezők, de a leglényegesebb a szerencse. Jókor, jó helyen lenni - az az igazi művészet. - Pályád kezdetén fennállt annak a lehetősége - én legalábbis azt gondoltam -, hogy begyömöszölnek egy felcímkézett skatulyába, s nyugdíjig ki se jössz onnan. Mint például a Kabos Laci, akit Kellér Dezső így köszöntött ötvenedik születésnapján: "Lacikám, az évek múlásával csak az a veszély fenyegetett pályádon, hogy megszépülsz. Ám a sors kegyes volt hozzád" Belátom, esetedben tévedtem, hiszen mindent eljátszhattál, egy Pirandello-darabban még szívtipró amorózót is. - Mi a baj a skatulyával? Én nagyon szeretek műfajokat váltani, többnyire észre se vettem, ha bekasztniztak valahová, s valószínűleg azért nem, mert jól éreztem ott magam. Azt hiszem, kevésbé zavart, amikor betuszkoltak az állítólagos skatulyába, mint amikor előcibáltak onnan. A nézők döntő többsége éppen amiatt megy el a színházba vagy a moziba, hogy a kedvencét olyannak lássa, amilyennek megszerette. Mi lett volna, ha Kabos ősz parókát csináltat, vagy Jávor Pál levágattatja a híres bajuszát? Tragédia. A nézők személyiségünk varázsáért fizetnek, s ebbe a külső és belső jegyek egyaránt beletartoznak. - A közelmúltban egy kiállításon találkoztam veled. Nem látogatóként, hanem modellként. A kiváló fotó- és festőművész, Palotás Rezső örökített meg bohócként, ez a kép szerepelt a tárlat meghívóján is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy tíz évvel ezelőtt a Godot-ra várva Estragonjaként a díszlet- és jelmeztervezőként debütáló Gyémánt László bohócruhába öltöztetett, Kaposvárott pedig Müller Péter cirkuszdarabját, a Búcsúelőadást rendezted, akkor máris van egy újabb skatulyánk. - A dolog több ponton nem stimmel. Estragon "bohócruhája" valójában Minarik nagykabátja és keménykalapja volt. Talán az arcfestés, amit később összemázoltunk, emlékeztethetett a manézs világára. Palotás festménye pedig Sándor Pali mozijának, a Ripacsoknak egyik szerepét örökíti meg. |
De ez a bohócfigura tíz percet kap a filmben, a többi másfél óra egészen másról szól. Mint ahogyan Müllernek is csak ürügy volt a bohócfesték, a piros orr. - Említettük a rendezést. Ezt én sosem értettem. Mármint hogy egy színész miért adja rendezésre a fejét. Közepes kvalitás esetén még csak-csak, kipróbálja, hátha az jobban működik. de hogy egy pályája csúcsán - ráadásul szép hosszan "elhúzódó csúcsról" van szó - lévő művészt mi inspirál? Mintha Ronaldo azt mondaná, holnaptól inkább edzést vezetek, a meccseken meg a Real Madrid kispadjáról dirigálom a többieket. Neked mitől van ez a rendezősdi? És ez most nem is rosszindulatból, vagy mögöttes szándékkal kérdezem. Többnyire láttam a munkáidat, általában tetszettek, még az első rendezésedre is emlékszem, egy Eduardo de Filippo-darab a Kálvária téren. Azt hiszem, te használtál először stroboszkópot magyar színpadon, ez a kísértetjátékban különösen jól érvényesült. Szóval, mi csábított a színpadról a rendezői pult mögé? - Csalódást kell okoznom, mert nem tudok világmegváltó, koncepciózus gondolatokkal szolgálni. Kedvem támadt rendezni, ilyen egyszerű. - És most mihez támadt kedved? - Maradok színész. Többet akarok játszani. - Kiket, miket? Gondolj a stílszerűen csattanós befejezésre. - Egyelőre csak a repertoár foglalkoztat. Hogy mit hoz a nyár, azt még nem tudom. Illetőleg egy filmszerep már biztos. Sándor Pál 18 év után megint filmet csinál, abban veszek részt. Lám, itt még az is előfordulhat, hogy egy rendezőnek támad kedve rendezni. |
