Születésnapi levél - Jordán Tamásnak

Kedves Tamás,

a minap, mint a Nemzeti új főnöke, néhányunkat (majdnem telt ház volt), meghívtál a színházba (egészen pontosan abba a Duna-parti épületbe, mert talán csak lesz belőle színház, egy szép napon), hogy megismerkedjünk a színpad különleges technikai lehetőségeivel.
Azzal kezdted, hogy a sorok széléről beljebb küldtél néhány embert, mivel "onnan tényleg nem lehet látni", majd szóltál szót pár az egybegyűltekhez a színpad közepéről, azzal az egyszerű, és hogy így fejezzem ki magam, lefegyverző közvetlenséggel, ami, mint erre már néhány éve rájöttem, különleges képességed, nem tanult valami, hanem igazi adottság: ez az elfogulatlan, kedves és nyitott attitűd. Lehetnél vendéglős is: nyilván odajárnék, ha másért nem, a mosolyodért.
Mivel ez egy levél, valakitől valakinek, és nem valamiféle hivatalos felköszöntő (ugyanis, mint erre pár napja felhívták a figyelmemet a TERASZ.HU mindentudói, neked január 15-én van a születésnapod, a hatvanadik, vagyis kilenc és fél évvel vagy idősebb nálam, és valamely, számomra ismeretlen okból engem kértek föl, hogy szóljak Hozzád, aminek boldogan teszek eleget): tehát ez egy születésnapi levél, azaz majdhogynem magánlevél, mert nem igazán szeretem a formális dolgokat, és ezért most megengedem magamnak azt a luxust, hogy elmeséljem, miként is csábítottál el egy egész szakmát a pécsi színházi találkozón.
(Arra csábítottad el, hogy jól érezze magát együtt a többiekkel, azaz önmagával - hatalmas teljesítmény ez a mai rosszkedvű, darabokra szabdalt világban.)

A színházi találkozó korántsem veszélytelen műfaj, de Te úgy tetted le, zökkenőmentesen és hibátlanul, mint egy pilóta a gépét az anyahajóra a viharos tengeren.
Elmondok egy esetet ("óriási nüansz", ahogy Nádasdy Kálmán mondaná): amikor kedvesemmel megérkeztünk Pécsre, az első színházi találkozóra, ő úgy döntött (nem Nádasdy Kálmán, hanem a kedvesem, magánlevél, mondtam), hogy ő abban a tíz napban is gyakorolna valamely zongorán. De hol? És mikor? Midőn ezzel a kéréssel éppen Hozzád fordultunk, Te egyetlen pillanat alatt elintézted, holott nem mondhatni, hogy ez egy fesztiváligazgató feladata volna: és nem kaptál a fejedhez, idegesen, hogy Te ilyesmivel nem tudsz foglalkozni: mintha számodra is az lett volna abban a pillanatban a legfontosabb, hogy a zongora a mi rendelkezésünkre álljon, és érezzük otthon magunkat ott, ahol vagyunk. Személyes voltál, személyhez szóló (igen: fehérek közt egy európai): mint most a Nemzeti technikailag veszélyesen mindentudó színpadán: mindenki úgy érezhette, hogy egyenesen hozzá beszélsz. Én ott Pécsen, abban a pillanatban tudtam, hogy a fesztivál sikerre van ítélve.
Nos, ezért sem féltelek Téged, a jövőben sem, holott jelenleg nagyon is sok nem mindennapi kihívással nézel szembe: tanítasz a főiskolán (nem egyszerűen tanítasz, hanem osztályt indítottál Lukáts Andorral), tovább csinálod Pécset és ráadásul ez a hatalmas gubanc, amit jelenleg Nemzetinek hívnak, is Rád vár, hogy kibogozd.
Művészember számára a legnagyobb kihívás, ha hatalom kerül a kezébe: a hatalom torzít, szokták mondani, ám a Te nyitott, kíváncsi, gunyoros és nem utolsósorban önironikus lényed, a természetességed, barátságosságod tökéletesen immunissá tesznek minden efféle kísértéssel szemben.
Hogy most hatvan lettél, az megérkezés is, de még inkább kiindulópont. Az ilyen típusú kerek számok (ötnél nagyobb számjegy és utána egy nulla) általában visszapillantásokhoz, múltba merengéshez szolgálnak ürügyül. Hálistennek, vagy annyira kalandor, kedves Tamás, hogy nyugodtak lehetünk: ami eddig volt, az sem volt kutya, de ami most jön, az még kutyább lesz.

Isten éltessen!

Forgách András