Gergye Krisztián először az Alföldi-féle Szentivánéji álomban dolgozott a Bárkán, de ez évadtól a színházhoz is szerződött. Most táncosokkal és színészekkel próbálja első prózai rendezését, melyet Ágens versei ihlettek.
Szorcsik Krisztával még a büfében beszélgetünk, míg várjuk, hogy az összes szereplő befusson, hiszen a színház elképesztő tempót diktál. Szász János Sirályának és Mundruczó Frankenstein-tervének bemutatója is a napokban lesz, emiatt néhányan egyik próbáról a másikra esnek be. Krisztát arról kérdezem, nincs-e bennük drukk:
"Ez egy nagyon fontos bemutató, de Krisztián mindig azt mondja nekünk, hogy kezeljük játékként ezt a helyzetet, másként nem is megy. Pár napja bent volt nálunk egy tévéstáb, felvettek néhány jelenetet, és furcsa dolog történt: attól, hogy beléptek a kamerákkal, rögtön 'teljesíteni kezdtünk'. Éppen azt vesztettük el így, ami a legfontosabb, a helyzetek intimitását. Persze, aztán rájöttünk, nevettünk rajta."
Mindenki összegyűlik lassan, átmegyünk a stúdióba, amely tele van izgalmas tereptárgyakkal. Csillogó selyemruhák a székeken, a plafonról bonyolult fémszerkezet lóg. Mászkálva a feltornyozott kellékek között, életnagyságú, öreg, hájas szivacstestek kupacára bukkanok. Olyanok, mint a vértek, mellényként beléjük lehet bújni, másodlagos testet kölcsönöznek viselőjüknek. Négyesi Móni, Gergye Krisztián társulatának egyik táncosa meséli el a történetüket:
"A Közép-Európa Táncszínházban látta meg Krisztián ezeket a testeket, és azóta minden darabjába szeretné belerakni őket, most végre sikerült." Mónit arról kérdezem, milyen érzés táncosként először megszólalni a színpadon: "Ha ki akartam fejezni magam, már gyerekkoromban is a táncot választottam a szavak helyett. Így aztán eleinte kicsit feszült voltam, de aztán lekerült rólam nyomás, talán mert volt egy verzió a próbák során, amikor úgy kezdődött az előadás, hogy hangosan üvöltve szavaltam egy verset."
Philipp Györgyöt, az Édes szívem zeneszerzőjét is elkapom pár szóra a próba előtt. Róla kiderül, hogy különben karmester, ráadásul rengeteg hangszeren játszik, viszont ebben az előadásban inkább meglepő hanghatásokkal zsonglőrködik majd. "Az előadás teljes zenei anyaga improvizációval alakult ki a próbák során, de ez nem mind saját zene, lesz benne például Prodigy is. Sokat énekelek majd, néha Mezei Kingával együtt, aki a párom a darabban."
Elkezdődik a próba, egyik jelenetből a másikba, szerelemből szerelembe esünk. Mit esünk? Zuhanunk a sötét verembe egyenesen. Gyomorszorító érzés, nem lehet könnyebbé tenni az élményt, valahogy mindenkire ráesik a saját története. Én kívül vagyok, mégis rám talál egy vers, de közben olyan érzésem van, hogy a szereplők a saját szerelmeiket mesélik Ágens megelevenedő mondatain keresztül. Hajós Eszter, aki kettős szerepben, színésznőként és a rendező asszisztenseként van jelen a színpadon, az előadás alatt, ha kell, (és néha olyankor is, ha nem) súgja a szöveget a szereplőknek. Mezei Kingának például ezt: "Ebbe bele lehet halni..." Kinga rávágja: "Igen, tudom" - mármint a szöveget. Itt a lényeg, ebben a véletlen szóváltásban, hiszen Ágens szerelemdrámái nem könnyed love storyk, hanem inkább veszélyesen hívogató szakadékok. Megkérdezem tőle, hogyan élte meg, hogy színpadra kerülnek a versei: "Az elején rengeteget zokogtam." Ezen meglepődöm, azt hittem ugyanis, hogy ez a kint is, bent is-helyzet azért véd egy keveset. "Én bent vagyok" - tisztázza rögtön.
Úgy tűnik, az Édes szívemben mindenki nyakig benne van, és hiába nem merem feltenni azt a kérdést, hogy lelkileg megterhelő-e az előadás, Törőcsik Tamástól és Szabó Gábortól így is választ kapok. Gábor - akinek Spolarics Andreával van egy kulcsjelenete - elmeséli, hogy szerinte minden férfi életében van egy ilyen érettebb, tapasztaltabb, meghatározó nő: "Eleinte vérdrámát csináltunk belőle, most, az utóbbi napokban alakítottuk át kicsit játékosabbá a jelenetünket. Persze, hogy érint engem ez a történet, ez az előadás lelkileg is, fizikailag is strapás" - céloz még a magasban felszerelt fém díszletelemekre is, amelyeket meg kell mászniuk, függeszkedve, lógva, lajhárban és még ezerféle módon. Törőcsik Tamás is megerősíti az elhangzottakat, szerinte a profizmus nem azt jelenti, hogy a színész kívül marad érzelmileg az előadáson: "Vannak rendezők, akiknél egy próba percre pontosan kezdődik és végződik, a próba után pedig belénk szorul a mondandó, nem tudjuk megosztani, mit gondolunk a szerepről. Krisztiánnal viszont késő estig beszélgetünk."
Tárnok Maricáról mint ős-Gergye társulati tagról azt hiszem, hogy számára ismerősebb volt Krisztián rendezői stílusa, de ezt mondja: "Ez nekem is új helyzet, mivel Krisztián eddig még nem rendezett szöveges darabot. Különben is minden próbafolyamat más".
Itt az ideje, hogy Gergye Krisztiánt is elraboljam pár percre. "Meg kellett dolgoznunk ezért a bizalmi helyzetért, a szereplőknek is, nekem is. Fontosnak tartom, hogy akikkel dolgozom, azokkal elfogadjuk, felvállaljuk egymást: ha csinálunk egy előadást, akkor legyünk is benne. A szereplőimnek mérhetetlen szabadságot adok, hiszen a szélsőségeikre van szükségem. A test nem hazudik, hallgatni kell rá. Ösztönösen választottam ki, hogy kinek melyik vers jusson, kinek mi a rejtett története, és utólag kiderült, hogy szinte minden esetben ráéreztem. Ágens verseit alaposan átgyúrtuk, és közben elkezdett önmagától is szervesülni a szöveg, most már egy bonyolult viszonygubancnál tartunk. A lényeg, hogy kúrásokon, sérüléseken, csalódásokon keresztül lesz valaki önmaga. Ezeknek a verseknek szaguk van, tapinthatók, érzékelhetők, és hiába fájdalmasak, nyomorúságosak olykor ezek a történetek, a mélyükön azért ott rejtőzik a szépség. Újra meg újra bele lehet zuhanni a szerelembe."
