A sikeres színdarabszerzőt Szomory olyannyira önmagáról mintázta - mi több: szíve vérével írta -, hogy a Vígszínházba 1916. március 4-re jegyet váltó közönség tagjai úgy érezhették, egy intim teaestély vendégei, akiknek izgató titkokat árulnak el. Igaz, Kosztolányi az író művészi műhelyével kapcsolatos bennfentes információkra gondolt, ám a zsöllyékben és a karzaton inkább arról beszélgettek, milyen kulcsok nyitják a női szereplők titkát, vagy azt találgatták, az élethűen berendezett Sütő utcai lakásdíszletben vajon melyik lehetett a drámaíró által kölcsönadott rekvizitum és galamb.
Kicsoda Pálfi Tibor? (És kicsoda Szomory Dezső?)
Bár kiváló író, mégis pojácáskodnia kell ahhoz, hogy érvényesülhessen: legbelül polgári életre vágyik (Hermelinnek tett házassági ajánlata, a függetlenség és a bohém élet feladása éppen ezért nem egyértelmű vereség), ám a paroxizmusig feszített esztétikumigényével egyrészt elkülönül környezetétől, másrészt kivívja csodálatát, hiszen megteheti azt, amit mások nem. Nincs egy őszinte gesztusa, mondata, eljátssza a pozőrt, aki éjjel-nappal, még önmagának is játszik, de csak úgy mellékesen - tulajdonképpen azonban mindenek felett - jó író. Aki azért viselkedik, mert ezt várják el tőle. Szertartásmestere saját királyságának. Egyszerre mosolyogtató, dühítő és szánnivaló, aki akkor színészkedik a legjobban, amikor a legkiszolgáltatottabb és leginkább egyedül van. Öregedő kamasz, aki saját lakásának fellengzős díszletében a hollywoodi bonvivánok szívdöglesztő forróságát hevíti magában, s közben valódi, tehetséges művészénje fintorog ezen az ízléstelenségen.
A Madách Színházban Gábor Miklós sztáralakításában éneklő hangsúlyozással szavalta a szöveget, baldachinos ágy és házi orgona árnyékában egy régi, dali Rómeó hangján vallott szerelmet önmagának, meg a szerelemnek, s csak úgy mellékesen a nőknek.
Pálfi önimádó, feminin manírjai mögött egy elkényeztetett gyermek rejtőzik. Derűs mosollyal, vidám gúnyolódással érezteti a figura álságát, hamisságát, rezignált hanghordozással tompítja le szavainak költői áradását, hogy azért az igazi fájdalmai is kibukkanhassanak a szógörgeteg alól - írták Máté Gábor kaposvári alakításáról. Megteremtette a puha férfiasság és az önimádat (és annak ironikus fonákja) hasonlíthatatlanul szomorys kettős tükrét ... rózsavizes szökőár tetején sodródva szerelmi viszonytól szerelmi viszonyig.
A Vígszínház centenáriumi évadában, 1996-ban vette elő a nyolcvanéves darabot, rendezőnek pedig Máté Gábort kérte fel, aki Gálffi Lászlóval a rezignált, kissé fáradt, bölcs, némileg agresszív, megjátszott exhibicionistát, az elegáns, kifinomultan hiú zsenit játszatta el, akit már szinte bánt saját nagysága, sikereinek mártírját, s a szómágiát mint irodalmi eszközt használó rutiniét. Ezáltal az előadás túl realista lett, nem röppen föl a földszintről Szomory toronyszobájába.
Hogy másképp is lehet nyúlni a darabhoz, azt a sikertelen debreceni Gaál Erzsébet-rendezésen kívül egy félig sikerült Kiss Csaba-adaptáció bizonyítja: merészen kihúzott szecessziós hangulat, barokkosan burjánzó nyelv és költészet, helyette a férfi-nő kapcsolatra, a szerelmi háromszögre, az önzésre, az összetartozásra és a szexuális ácsingózásra helyezett hangsúly. Az eredmény: egy eltékozolt életű sikerember elveszett kísérlete az elveszett paradicsom visszaszerzésére. A főszerepet Kaszás Attila alakította, aki bírta volna adni az igazi Pálfit is, az elegáns, kissé extravagáns, narcisztikus drámaiparost; ha kell, kissé eltartva, hogy, ugye, modern legyen, de azért úgy, hogy a nevetéstől folyjon a könnyünk, ne a megcélzott sírástól, még kevésbé a kíntól. Ez azonban már örökre feltételes múlt marad.
