Debrecenben, Paál Istiék Petőfi rock-ján, találkoztunk először a hetvenes évek elején. Szilárd be akart állni az előadásba. Igen, olyan előadás volt az, hogy mindenkit örvényébe vont, aki látta. Később mintha mindig, mindenütt együtt lettünk volna. Egyikünk sem kereste a másikat tudatosan, talán a sors szeszélye hozta így. Társak lettünk, aztán a nyolcvanas évek elejétől munkatársak is. Szenvedélyesen habzsolt mindent, ami kultúra, művészet. Ha szeretett, valakit/valamit, táncolt örömében, ha nem, akkor látványosan utálta. Nem udvariaskodott senkivel soha, nyílt sisakkal élt. Persze, sokakat megbántott, engem is néha, de másnap, ha jó napra virradt, madarat lehetett vele fogatni, és azzal is, akivel összefutott.
Jól telt vele az idő, fantasztikus útitárs volt! Kazincbarcikán, az ?Ifjú Horváth István-on? (ez egy rangos amatőrszínházi fesztivál), vidéki színházi expedícióinkon a nyolcvanas években, Pécsett a POSZT-on, Prágában, ahol lemezeket hajkurászott, én meg egyre fogyó türelemmel vártam rá az üzletek előtt, mígnem egyszer bementem utána. Szilárd a legalsó polc alatt, hason fekve, a szokásos ideges gyorsasággal pörgette a lemeztokokat.
- Megvárjalak? - kérdeztem.
- Ne, haragudj, ez már szenvedélybetegség nálam. Képtelen vagyok felhagyni vele, pedig néha nagyon idegesít, szinte fizikai fájdalmat okoz. - mondta.
Több ezer lemeze volt. Egy apró részletből meg tudta állapítani, hogy egy bolgár vagy egy olasz énekli-e ugyanazt az áriát a Borisz Godunovból. Évente csak kétszer engedték játszani a Ki nyer mában.
- Akkor irány a szendvicsbár! - és már fordultunk is a Vencel tér felé, ahol több száz mini szendvics várt bennünket. Szilárd kényes ízléssel válogatott magának is, nekem is. Főleg a halasakban utaztunk.
- A cseheknél jobb halas szendvicseket sehol nem eszel, - mondta, miközben már hármat benyomott ? és tudod miért? Mert nincs tengerük! Költői ihlettel készítik!
Varsóban a mlécsni bárokra vetette rá magát az ínyencek szenvedélyével. A legegyszerűbb finomságoknak tudott a legjobban örülni. Akarattyai szülőházának tágas, öreg kertjében összeszedte a hullott gyümölcsöt, ép egy se volt köztük, meghámozta, kitisztította, sokszor épp csak egy csöpp ehető falatka maradt. De ahogy ezt ő el tudta fogyasztani! Egy ekkora ember, egy ilyen kis falatkát! (Fénykorában 120 kilónál is többet nyomott.) Étvágyat tudott gerjeszteni emberekhez, műalkotásokhoz, ételekhez, az Élethez, ahhoz is, ami másnak talán már nem kellett. De képes volt ennek az ellenkezőjére is: szívből utálni. Karneváli lélek volt, a szó legnemesebb, rabelais-i értelmében. A karrier, a ?célok? egyáltalán nem érdekelték, a pénz sem. Az öröm kellett neki, az a fajta, ami a jóságból, a szeretetből, az elhivatottságból és a tehetségből fakad. Amikor írt ? főként színi- és zenekritikákat ? úgy csapkodta a számítógép klaviatúráját, mintha valami szenvedélyes Beethoven szonátát játszana zongorán. Nála hamar tönkrementek a számítógépek. (Sajátja sohasem volt.) Aztán délelőtt az ember morogva konstatálta: már megint a Szilárd járhatott a számítógépemben. Istenem, bárcsak moroghatnánk még egyszer ezért!
Talán kevesen tudják, hogy a nyolcvanas évek elején a híres-neves Bercsényi Kollégium kulturális nevelőtanáraként a legtöbb akkori ?húzós? programért (Trabant, Európa Kiadó, Najmányi estek, avantgarde performance-ok, Gaál Erzsi, Utcaszínház, stb.) ő tartotta a hátát. Görnyedezett is rendesen alattuk. De a műsor ment! Szilárd valahogy elintézte, hogy mehessen. A legnehezebb pillanatokban is számíthatott a diákjaira, akik maguk közül valóként tekintettek rá. Mintha maga is örök diákként élt volna.
Szilárd mindenütt ott volt, mindenki ismerte a színházakban, színházi büfékben, szerkesztőségekben, egyetemi folyosókon és kollégiumokban. Emberek borultak a nyakába a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben, vagy tette ő ugyanezt másokkal. Mindig úton volt, akkor is, ha éppen heverészett, jóízűen evett, vagy szuszókált egy-egy előadáson, koncerten (ez utóbbi nála sokszor épp a tetszés jele volt).
Drága Pici Szilárd! Talpalj hát tovább, nagy tarisznyáddal a válladon, föl, oda arra a Nagy Mennyei Fesztiválra, hogy majd elmesélhesd egyszer nekünk, mi tetszett, mi nem, kivel találkoztál, meg hogy mik az ottani finomságok, amiket feltétlenül meg kell kóstolnunk.
Regős János
Budapest, 2005. május 20.-án
