A.P. Csehov
Sokszor látott, sokszor olvasott, ismert drámák bizonyos előadásainál váratlanul meghall az ember egy megvilágosodó mondatot. Hallotta, olvasta többször. Mégis először hallja meg. Ranyevszkaja leánya, Ánya (Koltai Zsuzsi) az I. felvonásban anyja párizsi tartózkodásáról referál. Először hallottam meg súlyát annak a mondatnak, hogy Párizsban, a negyedik emeleten lakott. Jóllehet, a drámában sok szó esik a pénztelenségről, a lecsúszottságról, a régi életformából kihalásról: az olcsó bérlemény a fény városában most jelentést kap. Talán az udvarházat ábrázoló díszlet (Vadász Istvánnak a szűk térrel szellemesen gazdálkodó tervezése) lepusztult, elhanyagolt, szűkös világától. Az egykori Édent beszőtték a pókok. Átható dohszag terjeng a virágzó cseresznyefák illata helyett. Nem ad nyugalmat az elhagyott gyerekszoba. Hangosan beszélnek. Túlkiabálják egymást és önmagukat. A csehovi párhuzamos párbeszédek egyikét egyszerre mondják ketten. Összebeszélnek a színpadon. Nem értjük, mit mondanak. Őket sem érdekli, mit mond a másik. Gúnyosan hallgatják egymás ürességét. Fülüket bántják a sokszor hallott fordulatok. Kipukkannak a magasztos próféciák. Papolásnak érződnek a világban az ember helyét méricskélő okoskodások. Gajev (Gábor Péter Yeti) fülsértően hamis hangon vall szerelmet az ódon szekrénynek. Elragadtatásai ismételt magánszámok. Trofimov (Jávor Bence) égnek borzadó hajú vén diákja okoskodón karattyolva osztja a tutit, miközben italba fulladva elpang élete. Szimeonov-Piscsik, szomszédos csóró földbirtokos (Fehérvári András) erőtől duzzadó hangoskodással bömböli túl agóniáját. Nem érdemes meghallgatni senki begyakorolt magánszámát. Köves Dóra, mint Ljubov Andrejevna sokadszorra meghatódik, mintha vízcsapot nyitna ki, olyan könnyen könnyezik, elragadtatott, félálomban figyelmetlen mindenkivel. Polnauer Flóra (Várja) belefulladni látszik a többiek locsogásába. Janklovics Péter (Jása, inasként) beleásít mások okfejtésébe, vallomásába. Tüntetően unja, ha más beszél. Sebő Ferenc Jepihodov könyvelője talán nem is érti, amit körötte összehordanak. Dunyasa szolgáló (Orosz Eszter) csak önmagát fájlalja. Mérő Vera (Sarlotta Ivanovna) meg se látja a többi embert. Kísérteties idegenséggel közlekedik, mintha idegen színdarabba tévedt volna bele.
Mordecháj ben Ávrohóm rendezése a szöszmötölő naturalizmust felváltotta színháziasított színházra. Jobbra, elől kint ül (fején kalapban) Firszként. Mielőtt megkezdődne az előadás segít helyet találni a bóklászó nézőknek.
Rendet teremt. Felügyel. Végigüli a darabot. Időnként befordul a színpad mélye felé, mintha elaludni agg inasként, de lopva elragadtatottan figyeli rendezettjeit. A legvégén nem hallani fejszecsapásokat. A cseresnyést nem vágják ki. Firszet nem falazzák be sírkamrájába. Kigyullad a munkavilágítás. Bejön két műszaki lebontani a díszletet, kihordani bútorokat, kellékeket, kiüríteni a játékteret.
Sok szellemes ötletet erőszakolt szereplőire a rendező: vagy képesek megoldani, vagy csak instrukciót játszanak. Így azután néha megáll a levegő. Néha megáll a játék. Üres képkeretet kap föl mindenik szereplő. Középre áll. Arcát bekeretezve, mintha televízió monitoron mutatkozna: a nézők arcába mondja fontosnak érzett szövegeit.
A szöveg ismeretlen szerző fordítása. Néha leették mai ételfoltokkal. Bekoszolták testnedvekkel. Többnyire azonban okosan végigelemezve, kaján időszerűsítéssel működtetik. Használt szólamokat fújnak fölmért realitások helyett. Belekábultak a múltba. Nem veszik észre, hogy lejárt az idejük. Lábuk alól kiment az élet.
A szereposztásba beleírtak egyetlen szót. Lopahin kereskedőt újgazdag kereskedőnek nevezik. Végh Tibor frissen megtollasodottnak játssza. Szétterpeszkedik. Embereken is, térben is, birtoklásban is. Egyelőre szorong újgazdagságától.
Az érdekes, két órás előadást játsszák még november 15.-én és 16.-án este héttől az RS9 Színházban (Budapest, Rumbach S. U.9.)
