Bíró Kriszta az IbusárbanFotók: Gordon Eszter - Örkény Színház
Fakókékre mosott vasutasblúz bukkan elő a földre hajított, mértéktartóan rozsdabarna kardigán alól. A kopottas, sötétkék szoknya is lehull, alatta bordó macskanadrág meg zöld szoknyacsoda tüllből. Végül hősnőnk feje búbjára igazi bizsuköltemény, műgyémánt műdiadém is kerül egy zacskóból. A kisvárosi szépségkirálynő fémkeretes szemüveg mögé bújtatott, riadt őzikearca teszi teljessé Nagy Fruzsinának egy egész sorsot néhány hétköznapi holmiba sűrítő jelmezét. Sárbogárdi Jolán (Bíró Kriszta) színeváltozásának nem csak egyszerű szemtanúi vagyunk. Az Örkény Színház előcsarnokából, ahol az előadás jó része zajlik, a finálé idejére a teátrum nézőterére invitál minket a fent leírt bizarr jelenés. Ha vele tartunk, Ibusár-megállóhely színházszerető közösségévé, Sárbogárdi Jolán házi barkácsolású operettjének premierközönségévé válunk. Ám mielőtt Jolán remegő térdekkel fellépne a világot jelentő deszkákra, hogy gyors egymásutánban felkonferálja a gyékényesi gyorsot, majd Bajkhállóy Richard és Amália szerelmének beteljesülését, még jócskán akad mesélnivalója.
És éppen ez a lényeg: a mesélés, és Sárbogárdi Jolán szürreális, töredékes álomvilágának ez által történő megteremtése, hiánytalan felidézése. Pelsőczy Réka rendezése szerencsére meg sem próbálkozik a lehetetlennel, vagyis a Parti Nagy Lajos kifundálta groteszk helyszínek és "képzeleti" személyek háromdimenzióssá erőszakolásával. A tárgyi világ fölöslegesen részletező megfestése helyett a rendező elenyésző számú kelléket engedélyez. Megmosolyogtató az írói ihlethez elengedhetetlen hubertusos üveg, a nyalka mézeskalácshuszár és a csillogó keblű porcelánleányzó alkotta csendélet a foyer egyik oszlopának dereka táján. A térhasználat is hasonlóan gazdaságos. Ciegler Balázs "díszlete" maga az épület, illetve annak mára némely trükkökkel korszerűvé szelídített, ám alapvetően szocreál előcsarnoka. Előbb gyanakodva, majd csodálkozva méregetem a teret: a szemünk előtt lesz a jól ismert, bevallom, általam behatóan még sosem tanulmányozott tér az igénytelenségében lubickoló Ibusár-megállóhellyé.
Egy közönséges előcsarnok játéktérré avanzsálásához persze bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. És ehhez nem elég a ruhatárba gondosan beakasztott vasutasöltöny meg a büfé üvegpolcán egykedvűen száradó mézeskalácsfigurák sora. A metamorfózishoz szükséges egy olyan formátumú színésznő, aki a térbe történő belépésének pillanatában világossá teszi, melyik az a kisszerű, hősöktől megszabadított kor, és hol van az az elfeledett, poros kis falu, amikor és ahol a következő szűk másfél óra történései zajlanak majd. Bíró Kriszta jórészt teljesíti ilyen irányú elvárásainkat. Sárbogárdi Jolánja kerekes bőröndöt maga után húzva, jellegtelen, ám nem igénytelen külsővel és üres tekintettel botorkál be a színre, hogy aztán mindent kipakoljon. Mert hiába a nyelvmester Parti Nagy röhögtető szófacsarásai meg a blőd, száraz mézeskalács és olcsó porcelán egybekeléséről tudósító operettszirupos szerelmi história, azért vegyük észre, itt mégiscsak egy "elmávadt" életecske tragédiáján kacarászunk. Bíró Kriszta lenyűgöző magabiztossággal vált hangot és egót: Jolán saját nyamvadt sorsának ordenáré szereplői és a rózsaszín vattacukorral bélelt, maga teremtette álomvilág makulátlan alakjai egytől-egyig életes, ám a hol szelíd kuncogásként belopódzó, hol vaskos kacagásként felharsanó irónia révén a szükséges távoltartással szemlélt figurák. Egyetlen, örökké emlékezetes estén készül megfizetni mindenért. Az anyja okozta-tudatosította mellőzöttsége, az állomásfőnök Guszti által kevés sikerrel takargatott jelentéktelensége, a saját személyét és szellemét ért obligát gúnyolódások mind felkerülnek a világ Jolán lejegyezte bűnlajstromára. Ahogy az üvegből lassacskán fogyogat a "hubi", Jolán alakja egyre több színt, erőt és életet kap, hogy végül a valódi színpadon, valódi reflektorok előtt és valódi nézők fürkész tekintetétől övezve énekelje-üvöltse: "Szállj, szállj, szép brazil boám..."
