Egy artista sohasem tudhatja, mit hoz a holnap

Szüleitől tanulta a mesterséget, a cirkusz a kezdetektől az élete része: milyen volt ebben a légkörében felnőni, hogyan látta gyerekként ezt a közeget?

Egy gyerek számára ez a lehető legszebb világ. Napközben játszik a többi gyerekkel, utazik, világot lát, esténként pedig szól a zene, megy az előadás. Csábító élet volt, engem rögtön magával ragadott: világéletemben artista akartam lenni.

 

Amikor a Magyar Cirkusz Varieté artistája voltam ?78-ban, akkor pár évig komplett magyar műsorokkal utaztunk a világban, így a negyven-ötvenfős társulat erős közösséget alkotott. Később ez az életforma megszűnt, független produkció lettünk: azóta önállóan utazunk. A világ különböző pontjain állunk össze más-más produkciókkal egy aktuális műsor erejéig, mint például most erre a két hónapra. Ha pedig ennek vége, akkor mindenki megy tovább a következő helyre, a következő csapattal. Nagyon érdekes élet, bizonyos szempontból elég egzotikus, bizonyos szempontból a lehető leghétköznapibb. Ugyanúgy élünk, mint bárki más, ugyanazok a napi feladataink, csak éppen előfordul, hogy Bangkokban ébredünk, nem Budapesten.

 

A családtagokkal nyilván erősebb a kötelék, amelyet a szakma még inkább megerősít: a veszélyes produkciók közben hatalmas bizalom kell egymás felé. Mégis amikor külső tag csatlakozik egy műsorhoz, akkor érte is ugyanúgy felelősséget érzek, ugyanúgy izgulok. A cirkusz szakmában elsősorban nem azért dolgoznak a családok együtt, mert a bizalom erősebb, hanem praktikus okokból: ha el kell utazni hét-nyolc hónapra, így tudunk együtt maradni. Ezért választanak általában szakmán belül párt az artisták: más felállás nehezen tud működni.

 

A drótszám a veszélyről szól, ezért az én filozófiám, hogy a kötéltáncos lépjen fel biztosítókötél nélkül. Harminc évig pozitív hősként néztek rám emiatt, mostanában pedig sokfelől rosszallást hallok. Többször kerülök olyan helyzetbe, hogy kötelező biztosítókötelet használnom: egyes intézmények, rendezvényszervezők nem szeretnének problémát, illetve egyre gyakoribb az a nézői vélemény, ami elutasítja a teljes veszélyt. Az új műsorunkban mégsem ezért vagyunk biztosítva, hanem mert egy halálkeréken mutatjuk be a számot. A drótkötélen, ha baj van, akkor ott az esélyünk, hogy elkapjuk a drótot. A halálkerék esetében, ha probléma merül fel, nincs hasonló lehetőség, ezért esztelenség lenne biztosítókötél nélkül fellépni.

 

A jelenlegi gálán például még izgulunk, mert új a szám, amelyet előadunk. Amikor régi produkciót mutatunk be, inkább csak drukk van bennünk. Annyi, amennyi azokban a cirkuszművészekben is van, akiknek a műsora nem rejt veszélyt, hiszen többezres nézőközönség előtt kell hibátlanul szerepelnünk.

 

A szakmánkban a legnehezebb a létbizonytalanság, hogy sohasem tudjuk, mit hoz a holnap. Ugyanebből fakadnak azonban a legszebb pillanatok: például amikor megcsörren a telefon, és meghívás érkezik a Londoni Olimpiára. A záróünnepség nyolcvanezres közönsége előtt fellépni, abban a különleges miliőben, egy illusztris társaság tagjaként, minden nehézséget feledtetett, amit az ottani próbák során megéltem.

 

A mai napig él a nyelvben a cirkusz szónak egy negatív értelme. Például, ha valaki balhét csinál, azt mondjuk rá: cirkuszol. Sokan emiatt a pejoratív felhang miatt a cirkuszművészetet sem veszik teljesen komolyan. Hosszú időbe telik majd, amíg ez az érzés elhalványul. A nemzeti minősítés jó lépés ebbe az irányba, miközben felelősség is: a cirkusznak mindent meg kell tennie, hogy méltó legyen az elismerésre.

 

Minden mellébeszélés nélkül: a magyar közönség a legjobb a világon. Sokfele jártam, ahol teljesen más a mentalitás, a skandinávoknál például ugyanazzal a műsorral, amiért itthon nagy ovációt kapunk, nem garantált a hatalmas siker. A leghálásabb, legtapsolósabb közönséggel akkor találkozunk, amikor magyar nézők előtt léphetünk porondra.