A napokban derült ki, hogy a 2002-ben készült Liselotte és a május című tragikomédiáját műsorra tűzi a DREAM UP Fesztivál és debütálhat a new york-i Broadway-n. Korábban már több külföldi teátrum is a műsorára tűzte. Ez a mostani bemutató miért különleges?
Először is mert az Egyesült Államokban működő színházak műsorára szinte lehetetlen felkerülni. Rendkívüli módon védik az amerikai színpadi szerzők érdekeit. Ez a fesztivál is azért jött létre, hogy a közönség megismerhessen új alkotókat, új műveket más földrészekről. Bostonban tizenöt évvel ezelőtt a Bates Theatre már bemutatta Mindszentyről szóló SZERETLEK, FAUST című darabomat ?RED FAUST? néven, ott a színház előcsarnokában kiállítást rendeztek a magyar történelem egyes korszakairól, melyek Mindszentyhez köthetők. Vagyis az amerikai szakma és közönség számára szokatlan, különleges csemege az, ami Európából, vagy a világ más tájáról érkezik. Különleges azért is, mert egy ott élő fiatal magyar származású színházi kolónia mutatja be, vagyis olyanok, akik a színház nyelvét magyarul és ?amerikai nyelven? egyaránt beszélik. Tehát megteremthetik a hidat a két világ között. Ráadásul ezzel a bemutatóval hosszú évek munkájának gyümölcse érhet be ? megtisztelő, hogy ehhez pont az én drámámat választották. Különleges, mert szinte újra kellett fordítani a szöveget. Bár az angol eredeti fordítás pontos, és szakmai, az amerikai zsargon változtatásokat követel. Olykor a teljes fordítás vonatkozásában. Most is ez történt. Olyan korban élünk, amikor a fiatalok világpolgárok akarnak lenni, ha itthon beszűkülnek a lehetőségek, keresnek olyan helyet, olyan országot, ahol az önmegvalósításra van módjuk. Ezek a fiatalok, úgy tűnik, találtak ilyen helyet. És nagyon jó, hogy közben nem feledkeznek el arról, honnan jöttek. És végül azért is különleges, mert a rendező pszichológus is egyben, és a nálunk sem ismeretlen pszicho-színházi módszereket alkalmazza, ami újabb réteget hozhat elő a műből. Gondolom ? mert a bemutatót nem láttam, de a próbafolyamatot messziről nyomon követhettem.
Ha jól tudom, a tragikomédia megrendelésre született, egy Grazban élő színész házaspár kereste meg Önt. Hogyan szólt a felkérés és mennyi idő alatt készült el a darab?
Ez így túl szalonképesen hangzik. Ittas állapotban elkövetett témaválasztás történt. Valójában a grazi Kellertheaterben mutatták be a Prófétakeringő című darabomat jó tíz éve, és a premier bankett után, hajnalban a színházi klubban a főszerepet játszó színész megkért, írjak neki olyan darabot, amelyben több módon, több alkalommal meg lehet halni, és még különböző ötletei voltak. Bennem már akkor érlelődött egy darab, amelynek megírásához az a hajnali beszélgetés megadta a kezdő lökést. Ráadásul ott ült egy fantasztikus, idős színésznő, szintén szereplője a bemutatónak. Liselotte volt a keresztneve. Megígértem neki ott és akkor, ha lesz darab, a főhősnőt így hívják majd. Hálás mosolyát nem felejtem, sajnos hamarosan meghalt, de a bemutatót még láthatta. Fél éven belül kész volt a darab és a német fordítás. Ez a színész, Nicolaus Lechthaler közben saját színházi vállalkozásba kezdett feleségével, Rosie Belic-kel, ez a darab volt az első nyári, szabadtéri bemutatójuk ? nem érdektelen, hogy a grazi kulturális főváros programsorozatának keretében. Azóta a házaspárnak gyönyörű, kiválóan felszerelt saját színháza van Grazban, újabb művemet is bemutatták, egyéb előadásaikkal is sikert-sikerre halmoztak, és így a város is egyre jobban támogatja őket. Kicsit olyan, mintha egy népmesét mondanék, de igaz. Jó látni, hogy azóta hova érkeztek el. De ezt az egész kapcsolatot Frigyesi Andrásnak, a Deutsches Theater akkori igazgatójának köszönhetem, aki ma a Budaörsi Játékszín igazgatója.
A Liselotte és a május egy harmincas éveiben járó nő párkapcsolati kálváriáját mutatja be, amely a mai korban aktuálisan tud megszólalni ? főként a szingli nők tudnak azonosulni vele. Lassan 11 éve írta és még terítéken van. Ön miben látja a darab országhatárokat sem kímélő sikerét?
Furcsa a kérdése a tizenegy évről, vannak művek, amiket kétszáz éve írtak, és még mindig ?terítéken vannak?, írói szemmel nem számolunk években. Érvényességben számolunk, hogy egy mű egy adott korban mennyire tud érvényessé válni színház és közönsége számára. Most olyan korban élünk, amikor a párkapcsolatok értéke, kerete, szerkezete változáson megy át, amikor a húsz évvel ezelőtti evidenciák megdőlnek. És ezzel a színházban is szembesülni kell. Vagy úgy, hogy önként és dalolva átértékeljük a kapcsolati rendszereket a barátságban, szerelemben, gyermek-szülő viszonyban, stb. ? vagy úgy, hogy foggal-körömmel próbálunk ragaszkodni az ember alapvető értékrendszeréhez, eredendő párkapcsolati helyzetekhez. Én az utóbbi csoporthoz tartozom. A darabbeli Liselotte kétségbeesetten keresi az egészséges ösztönei által sugallt értékrendszert, nem biztos, hogy az ő hibája, ha ezt nem találja meg. A zavar a férfi-női kapcsolatokban, a szexuális identitásban világjelenség ? ezért is nyúlnak sokan ehhez a darabhoz. Ráadásul ezek az értékválságok együtt járnak azzal, hogy a tragédia és komédia határai elmosódnak, felismerhetetlenné válnak. Tragikomikus kor, ez pedig tragikomédia. Meggyőződésem, hogy a nők hatványozottan átérzik ezt az értékválságot, lényegesen jobban szenvednek tőle, mint a férfiak ? és ha egy színésznő magára ismer ebben a figurában, általában mindent megtesz azért, hogy eljátszhassa. Legyen az macedón, vagy francia, magyar vagy német, teljesen mindegy. És ha ezzel a szereppel akarja kiszakítani magából a fájdalmát, tejtestvérek leszünk. Ezért is igyekszem mindenhova eljutni, ahol játsszák, megismerni a színésznőt, a körülményeket. Legközelebb Skopjéba megyek.
Magyarországon több, a darabból készült előadást rendezőként is jegyez. Könnyebbség vagy nehézség saját maga által írt színdarabot életre kelteni?
Ez nem túl bonyolult történet, színházban nőttem fel, a színház gyakorlati oldalát is megismerhettem. Szerencsém volt, a legfogékonyabb korszakomban egy fantasztikus színházi rendező, Szegvári Menyhért mellett dolgozhattam, leshettem el tőle színház-szeretet, színész-központúságot, erkölcsiséget. Megismertem a trégerek mozgását, a világosítók dilemmáit, és egyáltalán mindent, ami mozgatja ezt a játékországot. Az első rendezéseket nem én erőltettem, a színházigazgatók számára volt evidens, hogy ezzel a gyakorlattal rendezzek is. És ?úgy maradtam?. Ugyanakkor nagyon boldog vagyok, ha tehetséges színházi rendező nyúl valamelyik művemhez, és olyan oldalát mutatja fel, amelyet még én, az író sem ismertem addig. Legutóbb például egy Vraca nevű bolgár város színházában döbbentem meg, milyen fantáziával, átéléssel rendezték meg egy darabomat. Nem véletlen, hogy ez az előadás az októberi Bukarestben megrendezésre kerülő színházi fesztivál egyik versenyelőadása lesz. Magyar szerző, bolgár színház, bukaresti fesztivál. Mi lehet nagyobb szakmai örömöm ennél? Talán csak ez a new yorki bemutató?
Jelenleg az Új Színház művészeti vezetőjeként és főrendezőként dolgozik, Dörner György igazgató után a ?második ember?. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ?önök a szellemi demokráciáért? küzdenek majd, és ?emberi hangon embereket? akarnak megszólítani. Hogyan értékeli az elmúlt évadot és milyen kilátásokkal tekint a jövőre?
A legfontosabb, hogy Budapesten egy kizárólag magyar műveket műsorra tűző színház életben van. Nem volt egyszerű létrehozni. Van társulatunk, nem is akármilyen. Olyan művészek, akik a kezdettől vállalták a nemtelen támadásokat. Köszönet érte. Tizennégy bemutató másfél év alatt nem kevés. Kodolányi János, Németh László, Páskándi Géza, Csurka István, Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Márai Zsigmond, Tamási Áron és mások művei. Köztük saját darabom. Tragédia, komédia, gyermekdarab. Életben vannak, közönségük van, estéről-estére megmutatkoznak. Egyik jobban sikerült, másik kevésbé. Ahogy minden színházban. Fesztiválszerepléseink vannak, járunk vidékre és a külhoni magyarokhoz. A színház gazdaságilag stabil. Három olyan játszóhelyet avattunk nyáron, ahová jövőre is visszatérünk, sőt, újat is létrehozunk. Az új évadban önálló fesztiválprogrammal jelentkezünk. Tisztelgünk bemutatóval Gyurkovics Tibor emléke előtt, a színház egykori igazgatója, a kiváló komédiaszerző Vaszary János egyik nagyszerű művét fedezzük fel újra, megtudhatja a közönség, ki is az a Harsányi Zsolt, újra értelmezhetjük Szabó Magda István-darabját ? vagyis tesszük a dolgunkat, erőnk és tehetségünk szerint. Azzal kezdtük ezt a beszélgetést, hogy döbbenetes, az amerikai színházak mennyire védik saját szerzőiket ? most azzal kell zárnom: döbbenetes, hogy Magyarországon a nemzeti íróink játszóhelyéért miféle poklot, háborút kellett átvészelni, és megmaradni. Arany Jánost befröcskölték sárral. Letörölte. Tovább ment. Arany Jánosról tudjuk, kicsoda. Hogy ki ült abban a batárban? Kit érdekel?
