Mikor vettél először fuvolát a kezedbe?
Bár a szüleim nem játszottak hangszeren, fontos volt számukra, hogy a gyerekeik kapcsolatba kerüljenek a zenéléssel. Mivel már egészen kisgyermekként is könnyedén vissza tudtam énekelni egy-egy dalt, ezért beírattak Forrai Katalin zeneóvodájába. Rendszeresen jártunk komolyzenei gyerekkoncertekre is, de érdekes módon a fuvola először nem egy profi játékost hallgatva, hanem a barátnőm kezében megszólaltatva varázsolt el. Vagány dolognak tűnt ezen a különlegesen szép hangú hangszeren játszani.
Nagy szerencsém volt, hogy rögtön egy fantasztikus tanárhoz, Kárász Ilonához kerültem. Nyolc-kilenc évesen már éreztem, hogy ez lesz az életem, és jóllehet még nem tudtam pontosan, mit is jelent fuvolaművésznek lenni, mégis már akkor arra gondoltam, hogy körbekoncertezem majd a világot.
Visszatekintve érdekes kicsit fuvolatörténeti kontextusba is helyezni ezeket az akkori álmokat. Mivel a fuvolisták jelentős része ma már nő, sokan nem is gondolják, hogy a fuvola a története során a kezdetektől néhány évtizeddel ezelőttig férfiak által dominált hangszer volt. Például abban az időszakban, míg én a konzervatóriumban tanultam, a Bécsi Filharmonikus Zenekarban még nem játszott egyetlen női fuvolaművész sem. Vagy a Párizsi Konzervatóriumban, a hangszer egyik igazi fellegvárában csak 1998-ban nevezték ki az intézmény történetében az első és egyetlen női fuvolaprofesszort, Sophie Cherrier-t. Bennem ennek ellenére fel sem merült, hogy nőként esetleg nehezebb dolgom lehet ezen a pályán.
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy semmi sem tudott gátat vetni a karrierednek.
Nagyszerű mentoroktól tanulhattam. A konzervatórium előtt egy évet Japánban, egyet pedig Amerikában éltem a szüleimmel és testvéreimmel, mivel pszichológus anyukám (dr. Fülöp Márta – a szerk.) vendégkutatóként meghívást kapott a Tohoku Fukushi Egyetemre Szendaiba és később a Stanford Egyetemre Kaliforniába. Szendaiból néhány hetente csak azért utaztunk Tokióba, hogy az akkor ott professzorként oktató Kovács Lóránttól fuvolaórákat vehessek, Amerikában pedig a Stanford Music Centerben, Francis Blaisdellnél tanulhattam. Ő volt az első női fuvolaművész, aki felvételt nyert a Juilliard Schoolra, világszerte a szakma egyik meghatározó női úttörője volt. A konzis felvételimre is vele készültem fel.
A későbbi férjemmel (Madaras Gergely karmester – a szerk.) ott találkoztam, mindketten Gyöngyössy Zoltán fuvolaosztályba kerültünk. Innen a Zeneakadémiára, majd a Bécsi és Müncheni Zeneművészeti Főiskolákra vezetett utam, Prőhle Henrik, Barbara Gisler-Haase és Adorján András csodálatos osztályaiban fejleszthettem tovább a tudásomat. Tulajdonképpen egészen mostanáig tanultam kisebb-nagyobb megszakításokkal, hiszen tavaly doktoráltam Londonban a Királyi Zeneakadémián.
Te vagy az első fuvolaművész, aki ott doktori fokozatot szerzett. Minek köszönhető, hogy mindig új utakat keresve ilyen tempóban haladsz előre?
Talán annak, hogy a belső motiváltságom a zenélésben a kezdetektől fogva a mai napig töretlen. Akármilyen nehézség gördül az utamba, még ha egy időre el is bizonytalanít, nem tántorít el attól, hogy továbbhaladjak, és megpróbáljam az elképzeléseimet megvalósítani. És persze mindebben szerves része van az élvezetnek is: sok pozitív energiát kapok vissza a zenélésből. Máshogy mindez nem is működne.
Hogyan kell elképzelni a munkádat?
Nagyon változatosan: szólista-, kamara- és zenekari projektjeim vannak világszerte, közben tanítok, írok és kutatok. Nagyon szeretem, hogy így mindig más szeletét kell használom a tudásomnak, másra kell koncentrálnom, más-más szerepbe kell belehelyezkednem. Szerencsésnek érzem magam, hiszen folyamatosan nagyszerű felkéréseim vannak, ezen már hosszabb ideje nem kell aggódnom. Mostanában inkább azon gondolkozom, hogy hosszú távon tud-e majd az általam remélt irányba haladni a karrierem.
Merre szeretnél tovább haladni?
Mára rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem: a folyamatos nemzetközi koncertezés mellett több mint tíz éve tanítok a Royal Northern College of Musicon, rendszeresen vezetek a világ minden táján mesterkurzusokat, illetve áprilisban jelenik meg az ötödik saját lemezem (amelyen ezúttal a férjemmel, Gergővel együtt játszom). Külön öröm, hogy az utóbbi időben számos nemzetközi zenei és fuvolás fórumon is mesélhettem a szakmai tevékenységeimről, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy több magazin is a címlapján jelentetett meg.
Sok munkával a hátam mögött mára megalapozott helyen vagyok. A következő tíz évben a koncertek mellett szeretném tovább folytatni a lemezfelvételek készítését, mert úgy érzem, most értem meg igazán erre a feladatra. Vágyom egy professzori állásra is, ami lehetőséget adna egy saját, egyetemi szintű osztályt felépíteni, remélhetőleg ugyanolyan sikerrel, mint ahogyan a fiatal tehetségekkel alakult Manchesterben. Emellett leginkább a szólókarrieremre szeretnék koncentrálni, illetve az mozgatja meg a fantáziám, ha valami egyedit tudok alkotni, előadni, legyen szó akár kamara-, akár nagyzenekari műről.
Mondj egy példát!
Ilyen a most induló Egy nimfa délutánja vagy a Debussy női szemmel projektem, melynek első koncertje Fejérvári Zoltán zongoraművész és Szabó T. Anna író közreműködésével június 2-án, a Magyar Zene Házában lesz. Debussy görög mitológia által inspirált, ikonikus fuvolakompozíciói, valamint Jules Moquet és André Jolivet művei csendülnek majd fel Szabó T. Anna szövegeivel kiegészülve. Szabó T. írásai a darabokban a zene által bemutatott férfinézőpont pandantját emelik ki, teret adva a női emócióknak is. A zene és szöveg közös lüktetése a hallgatókat egészen különleges élményben részesíti majd.
Ennek a folytatásaként már egy másik előadás is körvonalazódik, amelyen viszont Debussy Egy faun délutánja című művét követően reményeim szerint egy számomra komponált, kortárs fuvolaversenyt mutatok majd be, de ennek a részletei maradjanak még titkok. Mindenesetre nagyon érdekel, hogyan lehet egyrészt még nem annyira ismert, új műveket bemutatni, másrészt jól ismert kanonikus műveket újszerűen a repertoárba illeszteni annak érdekében, hogy az emberek egészen másképp gondolkodjanak el róluk. Azt szeretném, hogy akik eljönnek a koncertjeimre, tudják: komplex élményt kapnak, ami gondolkodásra készteti őket; valami különlegességet élhetnek meg, velem tarthatnak hosszú, kísérletező utamon.
Mit nyújt a te művészeted? Miért te jutsz az eszébe egy-egy zenésznek vagy koncertszervezőnek, ha fuvolaművészre van szüksége?
Hm, erre nehéz válaszolnom… Amikor az ember együtt zenél valakivel, az egy rendkívül személyes élmény. Színpadra lépni pedig mindig kockázat, ezért fontos, milyen az az ember, akivel ebben a sérülékeny állapotban közösen dolgozol. Milyen a kisugárzása, hogyan lehet rá támaszkodni, illetve mi az, amit a próbafolyamat során nyújt: hogyan tud például konfliktusokat kezelni vagy egy másik ember ötletére reagálni, azt esetleg továbbvinni, akár új szintre emelni.
Általában az a visszajelzés felém, hogy a társaim úgy élik meg, hogy stresszhelyzetben is megbízhatóan tudok teljesíteni, lehet rám támaszkodni, ugyanakkor nyitott is tudok maradni a kollégáim iránt. Az biztos, hogy ha egy projektben részt veszek, akkor nagyfokú energiával, kitartással és a tőlem telhető legmagasabb professzionalitással teszem; ha valami mellé odaállok, minden erőmmel igyekszem sikerre vinni. Mivel sokat olvasok művekről, előadókról, és általánosságban érdekelnek az összefüggések, együttműködések (akár más szakterületek művészeivel is), ezért szívesen állítok össze koncertprogramokat is. Aktívan mozgósítom a közönséget, örömmel konferálok vagy írok a műsorfüzetbe is. Ezek jutnak eszembe, amik talán számíthatnak egy-egy ilyen döntésnél.
Mit szeretsz leginkább játszani? Van kedvenc repertoárod?
Számomra ez időszakonként változó. Legjobban az érdekel, hogyan tudom minél behatóbban körbejárni, megismerni egy-egy szerző zenei nyelvezetét, illetve hogyan tudom egy műben minél kifinomultabban megtalálni azokat a pontokat, amiket ki szeretnék emelni. Érdekes megfigyelni, hogy az egyes szempontok, célok hogyan alakulnak, kristályosodnak annak hatására, ahogyan az ember maga is érik.
A művek mellett egyre inkább foglalkoztat a fuvolakarrier időtartama, ami a fizikális terhelés miatt a zongorához vagy hegedűhöz képest jóval rövidebb. Inkább az énekesek életpályájára hasonlít, amelynek képviselői egy-két kivételtől eltekintve idős korban már nem tudnak színpadon maradni. Vajon hogyan lehet olyan technikával, olyan módon dolgoznom, terhelnem magamat, hogy hosszú karriert futhassak be, és azok között lehessek, akik sokáig tudnak jól, egészségesen és eredményesen játszani a hangszerükön? Erre keresem a válaszokat.
A munkád hogyan építhető be az anyaságba? Hogyan osztod fel magad ennyi minden és a két kislányod között? Ez számomra felfoghatatlan. Álomszerű, de megvalósíthatatlannak tűnő.
A mostani egy rendkívül intenzív időszak az életemben: Gergő az év legnagyobb részében úton van, ezért a nyarat leszámítva szinte folyamatosan egyedül vagyok a viszonylag még kicsi lányainkkal. Mindig nagyon koncentráltan és időtakarékosan kell dolgoznom, és erre is részben csak éjjel van lehetőségem. Sokat vállalok mindkét szerepben, mert mindig ugyanannyira vágytam arra, hogy anya legyek, mint arra, hogy aktívan kiteljesedjek művészként. Közben néha azt kívánom, bárcsak tudnék súlyozni a két feladatköröm között, hiszen ez könnyítene rajtam, de végül mégis mindig arra jutok, hogy számomra mindkét szerep minden nehézségével és gyönyörűségével együtt ugyanannyira fontos, és csodálatos ajándék, hogy lehetőségem van mindkettőt megélni.
Fiatalkoromban nem mértem fel, mi igazán nehéz a női létben, mert anyukámon – akinek három gyereke és mellette fantasztikus karrierje van – soha nem láttam, hogy megterhelné a két „szerep”. Bizonyos értelemben fel sem tűnt, milyen komplex és mennyi energiát igényel az, amit felépített, úgy gondoltam, ez így normális. Amit én érzékelek, az az, hogy a terhelés mellett elképesztő energiákat lehet egyik területből a másikba átemelni. Azokat a tapasztalatokat, örömöket, amelyeket anyaként megélek, fel tudom használni a munkámban. Az érzelempalettám sokat árnyalódott azáltal, hogy két ember ennyire közel áll hozzám és ilyen szoros emberi kapcsolatban lehetek velük. Magabiztosabbá, szabadabbá váltam a színpadon, mert az anyaság sok mindent más perspektívába helyezett. Ugyanígy a szakmai sikereim segítenek abban, hogy otthon türelmesebb legyek vagy abban, hogy nehéz helyzeteket kitartóan csináljak végig a gyerekekkel.
Hozzá kell tennem, hogy mindezek mellett nagyon fontos számomra, hogy miként tudok a férjem legjobb társa lenni. Ez bőven kitesz egy harmadik szerepet is, és erről is lehetne még mesélni. Gergő amellett, hogy hihetetlenül tehetséges és sikeres karmester, a legkitartóbb támogatóm és melegszívű, odaadó apja a gyerekeinknek.
Milyen Londonban élni?
Nagyszerű, mert különleges és inspiráló emberek vesznek körül. London álmokat ad, és nekem a város sodrása bármilyen nehézségen segít továbblendülni. Persze ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi életformánk semmiképp sem a kényelem felé hajlik. Ugyanakkor annyira izgalmas itt élni, hogy most az az érzésem, ráérünk inkább majd öreg korunkban kényelmeskedni. Most mindenképpen még a felfedezés időszakát éljük, amire Londonban egészen hihetetlen lehetőségek adottak.
Nyitókép fotó: Bernadette Oz
