Horváth Zsófia koreográfus és Herczku Ágnes énekes bemutatóján a Nemzeti Táncszínház Refektóriumában nagyon jó hangulatú este kerekedett, még a lépcső is tömve volt. Ahogy megteltek a széksorok, a közönség kispárnákkal felszerelkezve töltötte meg a középen húzódó feljáratot. És hogy érdemes volt-e a nézőknek szardíniaként bepréselődniük? Mindenképpen.
Herczku Ágnes az ábrándos lelkű, szelíd poétától, a fiatalon, 31 évesen elhunyt Dsida Jenőtől vette az Arany és kék szavakkal bemutatója címét, melyet már 2002-es, első szólólemezének is címéül választott (de az előadás zenei világa nem épül kizárólagosan az említett, öt évvel ezelőtti szólólemezre, bár sok dal innen származik). A cím eredetileg egy gyönyörű szerelmes versé, melyben Dsida Jenő a Madonna színeit társítja kedveséhez, ő maga pedig másra sem vágyik, mint arany és kék szavakkal / csak Téged festeni, / míg ujjam el nem szárad, / mint romló fának ága... Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy bárkinek kedve szottyanjon a 100 éve született Dsida Jenőtől olvasgatni ennek az előadásnak a hatására, hiszen már ez az egyetlen sor is megkapó.
Ez az előadás másról sem szól, mint a szerelemről, melyről a népdalokon keresztül az égvilágon mindent megtudhatunk, egyszer groteszk humorral, máskor tragikusan, egyszer könnyedén, másszor ólomsúllyal, ahogy éppen kanyarog a dallam. Valahogy a szomorkás dalokra hangolódom rá leginkább, a Nincsen a világon nagyobb nyomorúság vagy a Volt nékem szeretőm élményszámba megy Herczku Ágnes tolmácsolásában. Gyönyörű sűrítések vannak a szövegekben, pár sor, és egy egész élet, egy teljes sors lefut, kikapós asszonyka emitt, sírig tartó szerelem amott, egyszer szeretetlenség, másszor fellobbanó szenvedélyek. Herczku Ágnes, mint az előadás főszereplője, énekesnője és narrátora egyben, nagyon érzékenyen és céltudatosan váltogatja hangsúlyokat az előadásban, ha kell, ragyog, ha kell, háttérbe vonul, és táncos- és muzsikustársaira tereli a figyelmet: incselkedik, és boldogan dicsekszik velük. Pontosan összehangolt, derűs, nagystílű összjáték ez, úgy tűnik, csupa olyan ember áll ma ezen a színpadon, aki szenvedélyesen szereti, ami csinál. Az Állami Népi Együttes zenészei szemtelen mosollyal belemuzsikálják magukat a szívünkbe, a táncosok körül meg felszikrázik a levegő. A rendező-koreográfus Horváth Zsófiának sikerült elérnie, hogy teljesen természetesen, szervesen kapcsolódjanak a táncbetétek a zenéhez, akár autentikus néptáncelemekről, akár stilizáltabb mozdulatokról van szó, vagy éppen az (öt évig a Honvédban táncoló) énekesnő táncra perdüléséről. Még az olyan meglepő ötletek is jól hatnak, mint az életnagyságú bábok szerepeltetése, kedvenc jelenetem az, amikor a lány bábu a szó szoros értelmében belibeg a fiúbáb életébe, mint egy mindenre elszánt berepülőpilóta. A táncos lányok is nagyszerűek, de a férfiak - Appelshoffer János, Frantal Tibor, Lengyel Szabolcs, Tókos Attila - még inkább, ez a csapat már Gombai Szabolcs: A férfi tánca című darabjában is nagyon a helyén volt. Kiderül, mennyire egyedi ugyanaz a lépés négy variációban: egyikük végtelenül lazán és könnyedén rázza ki magából a mozdulatokat, a másik feszesen, flegmán és halálpontosan teszi oda a lépéseket, a harmadik büszkén, rátartin, önérzetesen táncol, a negyedik meg fickós, csajbűvölő lendülettel. Hogy melyik tetszik? Kinek melyik: de együtt biztosan verhetetlenek.
