Szinyova Gergő igazán különös tájakra repít bennünket: ismerősnek tűnnek, mégis túl vannak a valóságon. A kiállítás címe, a One way ticket to anywhere (Egyirányú jegy bárhová) mögött egyfajta elvágyódás, a „mindegy, hogy hova, csak innen el” érzése húzódik meg. A képek ugyanakkor a visszaút hiányát és az ismeretlen úti célból fakadó félelmes borzongást is megidézik.
Az alkotó tobzódó, féktelen, élénk és mozgalmas tájakra vezet el, amik legalább annyira szürreálisak, mint a jelenünk. Annak mégis valamiféle ellenpontjaiként értelmezhetők, hiszen míg a külső világ most főként bizonytalan, szürke, monoton és kétségekkel teli, a helyek, ahová ezek a festmények elvisznek, mozgékonyak, vibrálóak, pezsgőek.
Csak odaútra szóló utazás során érkezünk meg ezekre az egyszerre ismerős és ismeretlen, nehezen dekódolható tájakra, amelyek elsőre félelmetesnek tűnhetnek, leginkább a visszaút lehetetlenségéből fakadóan. Nem tudjuk, hogy nem rántanak-e magukkal, hogy van-e tőlük valamiféle menekvés. Domenico de Chirico szerint épp amiatt nincs visszaút, mert szelíd, megnyugtató energiájuk, szabályos, esztétikus ritmusuk hipnotizálja az utazót, aki megérkezve az otium (tétlenség, dologtalanság) kellemes állapotába kerül. Az ókorban az otium a közélettől való eltávolodást, a befelé fordulást, az önmagunkkal és bölcsességünkkel való foglalkozást jelentette. Mint de Chirico hangsúlyozza: Horatius a boldogsághoz vezető egyetlen útként jelöli meg ezt a tevékenységet.
Lehet, hogy nincs visszaút, de ha már ide kerültünk, nem is vágyunk vissza.
Ha ez alapján értelmezzük ezeket a műveket, akkor Szinyova Gergő festményei belső utazásra invitálnak. A lélek mélyébe vezetnek, ahová megérkezve magunk mögött hagyhatjuk a politikai szennyet, a koronavírus mocskait és egzisztenciális kínjainkat.
Belső tájra érkezünk, ami egészen absztrakt, meghatározhatatlan és nehezen értelmezhető. Ám minél tovább nézelődünk és szemlélődünk, annál otthonosabbnak érezzük itt magunkat, és egyre inkább olvashatóvá válnak e festmények szimbólumai és narratívái.
A kiállítás egyik fő műve a Súly és idő, ami egyszerre mutatja meg a világ nehézkedését, valamint a szemlélődésből és befelé figyelésből fakadó boldog létállapotot.
A kép alsó terében fekvő alakot látunk, akire óriási teherként nehezedik a világ és az idő súlya. Elsőre Atlasz jut róla eszünkbe, aki a vállán egyensúlyozza a világmindenséget. Ám ahogy egyre tovább nézzük ezt a művet, szembetűnik, hogy az alak valójában nem is tartja, hanem tanulmányozza a terheit. A földgömbről eltűntek a földrészek, az óráról a mutatók, a tájban, ahová megérkeztünk, megszűnik a tér és az idő, és nem marad más, mint hogy hátradőlve elmerüljünk: létezésünk legrejtettebb mélységeibe és leghétköznapibb vonásaiba egyaránt belevesszünk.
„Az emberi létezés (...) eljut az ünneplés tetőpontjára”, írja de Chirico.
Szinyova remekül ötvözi festményein a festészet klasszikus, történeti paradigmáit a 21. századi digitális képkultúra vizuális elemeivel. Az utolsó felfedezetlen hely című művében például ott van a 19. századi plein air festők tájainak frissessége, atmoszferikussága, ugyanakkor a képsík képmezőkre bontásával, az erős kontúrossággal, a „tájidegen” színek használatával a graffitik világát is felidézi. A látvány egyszerre ismerős és mindenhez képest nagyon más.
E műve is jó példa arra, hogy Szinyova milyen remekül játszik a színekkel. Olyan viszonyrendszerekbe rendezi őket, amelyek által a látványnak igen erős érzelmi, lírai spektruma lesz. Az élénklila és a mélyzöld egymás mellett nagyon izgalmas érzetet ad, hasonlóan a pasztelles rózsaszín és a zöld háttérbeli találkozásához. Szinyova két részre osztja a képsíkot: az egyik valóságos színekből építkezik, a másik pedig szürreális tájat tár elénk. Ez a felosztás felidézi bennünk azokat a digitális képeket, amelyeket egy csúszka segítségével egymásba játszhatunk, egymással összehasonlíthatunk.
Szinyova e festményein a színeknek gyakran szimbolikus jelentősége is van.
A Személyiségtípusok, csendélet című alkotáson a szín nélküli, vázába helyezett virágcsokor a kiüresedett, értéktelenedett valóság jelképeként értelmezhető, míg a telített színekkel megfestett, furcsán elhajló, a térbeli viszonyokat semmibe vevő virágok a belső táj gazdagságát hivatottak kifejezni. Hasonló a helyzet annál a képnél, amelyen szürke alak hajol vázában álló sárga virágok fölé. A figura talán épp most érkezett meg az emberi lét magjához, és kezdi el a belső táj legköltőibb és legrejtettebb mélységeinek szemlélését, amiket a színekkel gazdagon definiált váza és a benne levő virágok jelképeznek.
E sorozat néhány darabja az úton levés, a befelé haladás szimbólumaként működik. Mint de Chirico írja: „A Szinyova Gergő által megalkotott absztrakt és meghatározhatatlanul leíró, szimbolikus és olykor narratív formákból álló metafizikai környezetben megjelenő egyedi forgatókönyveknek azonban nem egyedüli célja a boldogság dicsőítése, mivel a megtett út nemcsak magasztos, hanem inkább az élet ösvényét mutatja be.” A Különböző maszkok, egy másik nap című művön is egyfajta haladást, előrefelé jutást láthatunk. A két alak összeköttetésben van egymással, de a képsík megtörésével el is választódnak egymástól. Ezen a festményen az egyén a belső tája felé utazik. Az út elején még színtelen, szürke, ám a külső és a belső valóság határán átlépve alakja megélénkül, színekkel telítődik.
Egy másik képen két alak gyalogol a naplementében: botra támaszkodnak, fejük lehorgasztva, törzsük megtörik. Az elöl haladó figura fehér (talán ősz?) haja arcába hull, a hátul levő kalapot visel. Ez a festmény egyszerre jelképezi az utazás nehézségét, fárasztó, súlyos voltát és szimbolizálja az emberi élet ösvényét.
Az utat, amit az életünk során bejárunk, és amelyen csak előrefelé lehet haladni, visszatérésre nincs mód.
Szinyova e képeivel a vizuális ábrázolás jelenlegi (krízis-) helyzetére reagál. A homogén színfoltokat vastag fekete kontúrokkal határolja, ám ezekre újabb rétegeket fest, amelyek hol elfedik a korábbi vonalakat, hol áttetszővé teszik őket. Ez a technika rétegzetté teszi a festményeket, ugyanakkor el is mossa a figurák határozott körvonalait, amelyek így köztes állapotba kerülnek. Lét és nemlét között lebegnek. Még úton vannak: nem hagyták maguk mögött teljesen a külső valóságot, de nem értek át a belső világba sem. Szinyova mozgásban levő alakjai köztes perspektívasíkokon levitálnak, de már látják a boldogsághoz vezető egyetlen út végét, ahol majd megpihenhetnek, maguk mögött hagyva a közélettel való foglalkozást, befelé figyelésre és szemlélődésre cserélve azt.
Szinyova Gergő One way ticket to anywhere című kiállítása június 4-ig látogatható a Kisterem galériában.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
