Az apa, Szisz János és Ferenc József nemcsak egy évben született, hanem ifjúkoruk hajnalán, 1848-ban is „találkoztak”: a magyar szabadságharcban. Ez a kijelentés ebben a formában némiképp túlzás, ám az való igaz, hogy Oroszvár földesura, Zichy Károly ezredtulajdonos megindult a csatákba, és az ifjú Sziszt saját lovászaként vitte magával. Ez nem kis stallum volt, mivel a csatában a főnemes-hadvezér az élen vágtatott, és ezáltal neki volt a legnagyobb esélye, hogy legalábbis a lovát kilőjék, ha ugyan nem őt magát, ezért a lovásznak mellette kellett haladnia a tartalék lovat vezetve. És ezt Szisz derekasan megcselekedte.
A szabadságharc 1849-es bukása után Szisz János kitanulta a lófelcserséget, azaz gyógykovács lett, és néhány kitérő után a Békés megyei Szeghalomra költözött. Ott rezideáltak a Wenckheimek, akik szívesen fogadták a remek minősítéssel érkező Sziszt, és curius, vagyis kocsis, mi több, parádéskocsis feladattal bízták meg. Jóval később, már az 1930-as években mesélte az akkori Wenckheim báró, hogy az öreg Szisz János gyerekkorában bizony elverte a „valagát”, nem finomkodott egy csöppet sem.
„Lovagolni tanított az öreg, hosszú száron vezetve a lovat, ahogy kell. Ha a ló ment rosszul, a lóra ütött, ha én csináltam valami nem tetszőt, akkor rám.”
Munka tehát volt bőven, a révbe érkezés évei jöttek. Szisz házat vett, és születtek sorban a gyerekei: három lány és három fiú. Az bizonyos, hogy közülük a lovas szakmát egyikük sem választotta később, és épp az apjuk miatt: a vasszigorral, a drillel inkább elmarta őket a lovak mellől, mint hogy meghozta volna a kedvüket. El is mentek mind a hárman. Szisz Gyula a fővárosban próbált szerencsét, kereskedő lett; János, akinek mindig is rossz volt a szeme, végül kocsigyártóként kereste a kenyerét, de ő sem helyben, hanem a közeli Dobozon; Ferenc pedig előbb rézöntőnek tanult, később pedig elindult a mesterséghez szükséges vándorútra. Hová lehetett akkoriban menni? Budapest, Bécs. Állítólag már Budapesten is kapcsolatba került olyan cégekkel, amelyek a korabeli modern technikával foglalkoztak, akár a születendő automobilizmus vagy a repülés területén is. Mindez Sziszt rettentően érdekelte. A vándorlás egy-egy állomása volt aztán Bécs, München, majd Elzász-Lotaringián át Párizs. Az elzászi tartózkodás azért különösen fontos, mert ott ismerkedett meg egy Dorn Elisabeth nevű, osztrák származású lánnyal. Párizsba már Bettivel együtt érkeztek 1900-ban. Münchenben dolgozott a Bosch cégnél, vagyis megismerkedett a járművillamossággal is.
A Renault
Szisz először egy esztergálócégnél kezdett dolgozni Párizsban. A Renault-hoz úgy került, hogy a cég megvásárolta az esztergagépeket, és ezeket kellett beüzemelnie. Komoly precíziós munka az efféle, mert amikor az esztergaágyakat beállították, úgy történt, hogy már a gyárban, a helyszínen munkálták őket véglegesre. Ehhez kellett egy szakember, aki finom kézi munkával végezte el a beállítást – ő volt Szisz Ferenc.
A megbízóknak megtetszett az ifjú szakember munkája, és átcsábították a Renault-hoz, de először itt is a szerszámgéposztályra került. Eltelt egy kis idő, míg áttették az autógyártásra, elvégre ott is nagyon finom, aprólékos munkára volt szükség, például a dugattyúk, a főtengely, a csapágyak összecsiszolásához. Ezeket akkoriban mind kézi munkával végezték.
Bár nyoma nincs, szinte biztos, hogy Szisz ezekben az években a munka mellett valamiféle elméleti képzést is kapott, tanfolyamra járathatták. Olyan csapatban dolgozott, ahol már nála tapasztaltabbak is voltak – de feltehető, hogy az úton összeszedett tudása valamilyen mértékben új lehetett a párizsi kollégák számára is. Azt, hogy megbecsülték, és ő is szinte tökéletesre képezte magát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő lett az egyik Renault testvér, Marcel szerelője a versenyek alatt. Tudnivaló, hogy a szerelő ott ült a sofőr mellett, és egy életük, egy haláluk volt egy-egy futam. Szisz feladata volt, hogy előkészítse a versenyautót, és az minden tekintetben a legjobb állapotban vághasson neki a távnak. Az is valószínű, hogy már előbb megtanult autót vezetni, talán már Németországban vagy a Boschnál, az bizonyos, hogy jól kellett tudnia vezetni, ha Marcel Renault maga mellé vette. Márpedig a tulajdonos nem maga tesztelt, hanem a szerelőre bízták, ráadásul a versenyek helyszínére is oda kellett vinni az autót. A szerelő volt az, aki ilyen szempontból az autó valódi gazdája volt, aki éjszaka is őrizte, nehogy valaki megbabrálja az ellenfelek közül…
A versenyző
1902-ben Sziszt választották versenyszerelőnek Louis Renault mellé, majd a szintén szenvedélyes autóversenyző, Marcel Renault 1903-ban, a Párizs–Madrid autóversenyen bekövetkezett halála után Szisz Ferenc lett a csapat versenyzője. Rögvest jött a siker. Ötödik lett a Gordon Bennett-kupa versenyen a Clermont–Ferrand melletti Circuit d’Auvergne-en.
Ugyanaz év októberében több francia és olasz autógyártóval egyetemben a Renault egy csapatot küldött az Egyesült Államokba, hogy részt vegyenek a Long Island-i Vanderbilt-kupán New Yorkban. Abban a mezőnyben, amelyben részt vett a kor nagy sztárja, Felice Nazzaro és Louis Chevrolet a Fiat színeiben, Szisz Ferenc Renault-jával az ötödik helyen végzett a győztes francia Victor Hémery mögött, aki egy Darracq pilótája volt. Sziszt 1905-ben kinevezték a Renault tesztelési osztályvezetőjének, és noha ez a beosztása gyakran akadályozta a versenyzésben, 1906. június 26–27-én ő volt ott, Renault-színekben, az autósport történetének legelső Grand Prix-jén. Szerelőjével, Marteau-val a 3A rajtszámú Renault AK 90CV pilótájaként megnyerte az első Grand Prix-t, amelynek során a Le Mans–Saint Calais–Ferté Bernard országúton kijelölt, nagyjából háromszögű pálya 103,18 km-es távolságát naponta hatszor kellett megtenni. A kétnapos versenyen harminckét gépkocsi rajtolt, amelyből – többek között a nagy hőség miatt – az első napon 16, a másodikon további öt gépkocsi esett ki. Szisz fölényes, 32 perc előnnyel kivívott győzelmét a többiekénél gyengébb teljesítményű – mindössze 90 lóerős – Renault ülésében egy műszaki újítás is segítette: autójára a Michelin fivérek újdonságát, a könnyen cserélhető keréktárcsára szerelt gumiabroncsot tették fel. Szisz végül is szenzációszámba menő 100,8 km/h átlagsebességet ért el: az 1238,16 km megtételéhez 12 óra 14 perc 7 másodpercre volt szüksége. Teljesítményét Európa-szerte elismerően fogadták, népszerű ember lett, képeslapok, plakátok készültek róla. A győzelemért 45 ezer frank jutalomban részesült (ez abban az időben igazán nagy díj volt), soron kívül megkapta a francia állampolgárságot, és ő volt az első autóversenyző, aki állami elismerést kapott Franciaországban.
Szisz Grand Prix-győzelme és a verseny üzleti sikere hamarosan további Grand Prix verseny megszervezéséhez vezetett Európában. A rákövetkező évben az olasz Felice Nazzaro (aki 1906-ban másodikként végzett Szisz mögött) nyerte meg a második francia Grand Prix-t. A francia nemzeti hőssé vált Szisz Ferenc részt vett az 1908. évi versenyen is, de nem ért célba, és hasonló sorsra jutott műszaki problémák miatt a Savannah-i Grand Prix-n Georgiában, amelyet az Amerikai Automobilklub rendezett. 1909 elején Szisz elhagyta a Renault céget, hogy – Renault és Delaunay-Belleville típusok javítására szakosodva – saját műhelyt nyisson Neuilly-sur-Seine-ben. Hat év távollét után, 1914 júliusában Fernand Charron rábírta, hogy újra versenyezzen egy Alda pilótájaként a francia Grand Prix-n Lyonban. A versenyen, amelyet Christian Lautenschlager nyert a Mercedes színeiben, Szisz Ferenc autóján tiszteletképpen a N° 1-es rajtszám szerepelt, de egy sérülés miatt kicsivel a verseny fele után annak feladására kényszerült. Az európai autóversenyek története szeptemberben, az I. világháború kitörésekor időlegesen véget ért. Szisz Ferenc önkéntesként belépett a francia hadseregbe, ahol az algériai szállítócsapatok vezetőjeként szolgált, míg nyolc hónappal később kórházba nem került tífusz miatt. A frontról visszatérve Renault és Citroën gépjárművekre szakosodva folytatta autójavító iparát.
A külföldi lét első éveitől kezdve Szisz folyamatosan viszonylag szoros kapcsolatot ápolt az itthoniakkal. Vissza-visszajárt Bécsbe, úgyhogy bizonyára találkozott testvéreivel, talán szüleivel is. Hamar jóra fordult a sora. Még nem nyert, de már nagyon stabil volt a helye a Renault-nál, és hogy nem kereshetett rosszul, az is jelzi, hogy elkezdett csomagokat küldözgetni haza, Magyarországra. Kérte, hogy küldjenek neki magyar sonkát, kolbászt. Ő pedig sajtot küldött. Van egy muris családi anekdota is erről: egy levarrott szélű, nagy füles kosárban feladta a finom francia sajtot, amely utazott hazafelé egy-két hétig. Alaposan meg is érett, mire megkapták. Az édesanyja kibontotta a kosarat, meglátta az érett kék sajtot, azonnal kihajította a trágyadombra, mondván, hogy fúj, megromlott. Csak pár nappal később érkezett meg a levél a leírással, jelezve, nehogy kidobják a sajtot, akkorra lesz a legérettebb, mire megérkezik! Szisz édesapja az élete végéig felemlegette ezt az esetet a feleségének.
Franciaországban Sziszéknek nem született gyerekük. Az 1930-as években felmerült, hogy testvére, Szisz János gyerekei közül menjenek ki hozzájuk, és végül így is történt: két lány elment a szerelőműhelyt üzemeltető nagybácsikához, kvázi fogadott gyermeknek. A dolog végül rosszul sült el, mert az egyik lány megbetegedett, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Betti néni viszont hálás volt a magyar rokonoknak, mert még a lányok érkezése előtt történt valami. Egy korábbi látogatás alkalmával kiderült, hogy Szisz ugyan évtizedek óta együtt él Dorn Bettivel (vagy ahogy a levelekben szerepel: Bettyvel), de hivatalosan sosem vette el feleségül. A rokonság pedig megmakacsolta magát: csak akkor eresztik oda a lányokat, ha Feri bácsi már nem él „vadasan” Betti nénivel, vagyis meg kellett tartaniuk a kései lagzit. Az asszony a leveleket is mindig lelkesen aláírta, noha nem értett belőlük egy szót sem.
Szisz ragaszkodása a rokonokhoz érdekes módon megállt a levelezésnél és vendégfogadásnál, mert sosem jött többé Magyarországra. Mégpedig azért, mert az első világháborúban harcolt a francia hadseregben, és tartott tőle, hogy ezt idehaza tudják a hatóságok, és amennyiben magyar földre lép, retorziók érnék emiatt. Bécsig több alkalommal eljött, de tovább nem.
Az 1930-as évek második felére az itthoni Szisz fivérek meghaltak. Kérdés, hogy a szélesebb magyarországi Szisz rokonság mennyire volt tisztában azzal, hogy milyen különös és egyben világraszóló sikert ért el egykor az ő „Feri bácsijuk”. Amit láttak, érzékeltek, hogy odakint vitte valamire, jól megy a sora, tehetős ember lett belőle. Nem mint híres autóversenyzőt tartották számon, hanem mint gazdag nagybácsit. Büszkék voltak rá, elvégre a „mi vérünk”, és Becsületrendje is volt. A halálhíréről eléggé sokára, 1947-ben értesültek a háborús viszonyok közepette.
Az 1950-es évek közepén felbukkant a történetben egy érdekes figura, az ál-Szisz. Tiszaszentimrén élt egy Szisz Ferenc nevű csősz, aki ugyan iszákos volt és nem túl iskolázott, ám amikor először megkeresték azzal, hogy ő lenne-e az első Grand Prix nyertese, ösztönösen megszimatolta a nagy lehetőséget. Simán elvállalta, hogy ő az egykori győztes.
Így aztán az újrafelfedezettnek hitt Sziszt elkezdték mutogatni. Ráadásul a Renault-nak is a fülébe jutott, hogy az egykori hős él. Elég furcsa, hogy a franciák közül senki sem töprengett el az eseten, hiszen Franciaországban Szisznek abban az időben már múzeuma volt, Auffargis-ben lévő sírjáról nem is beszélve, ugyanis fekete márvány síremlékét mindig is a Francia Autóklub és a Renault Művek tartották karban.
Szóval a Renault-vezetés az egészet bevette, sőt eljöttek Budapestre. 1956-ban, a Nemzetközi Vásárra hoztak magukkal egy új Renault-t, be akarták ültetni az öreget, gondolván, örömet okoznak a híres versenyzőnek, hogy oly sok évvel a nagy kaland után megint tehet néhány kanyart a Gellért Szálló körül.
Ám az ál-Sziszről itt lehullott a lepel. Nemcsak az derült ki, hogy nem beszél franciául, hanem az is, hogy téeszcsőszként biciklivel jár, és életében nem vezetett autót. Ugyanis elérkezett a versenyző tiszteletköre és egyben a végső lebukás pillanata. Mert az ál-Szisz ugyan magabiztosan beült, de nem találta sem a kuplungot, sem a gázt, sem a váltót, sem a kormányt, semmit. S ekkor kisült, hogy autót sem tud vezetni. Mégis, a tiszaszentimrei Szisz Feri bácsi pár fotó és néhány barátságos kézfogás erejéig sztár lett. A kínos ünnepségről Feri bácsi aztán már vonattal utazott haza, míg a franciák sietve és angolosan távoztak a magyar fővárosból.
A legenda azonban makacsul tartotta magát. Az Ifjúság, a katonafiatalok KISZ híradójának 1958. szeptember 28-i számában színes írás jelent meg, ezzel a címmel: A világ első Grand Prix-bajnoka Tiszaszentimrén. Tamás György cikke így kezdődik: „Öreg, szikár bácsika matat a tiszaszentimrei gyümölcsösökben, vizsgálgatja az ágakat, fürtöket. Munkája közben időnként felnéz, figyeli a szálló felhőket, az utcán játszogató gyerekeket, s ilyenkor gondolata a fél évszázaddal előtti napokat próbálja feleleveníteni.”
A cikk ezek után elbeszéli Francois Szisz, vagyis Szisz Ferenc, alias „Szisz bácsi” életét. Az 1906-os történelmi győzelem krónikája még csak-csak stimmel, bár a végére itt már bekerült egy érdekes passzus, íme: „A nagy ünneplést (ti. a győzelemét) megzavarta egy kellemetlen közjáték. A német Karl Schmöllhaus, nem egészen sportszerűen, le akarta lőni a győztes Szisz Ferencet. Az utolsó pillanatban ütötték ki a vérmes versenyző kezéből a revolvert.”
Jó, kellett egy kis szenzáció még a szocialista sajtóban is. Ami viszont nem maradhatott el, az az ideológiai történelemhamisítás. Ugyanis Tamás György (a tiszaszentimrei) Szisz életét ekképpen kanyarította: „Magyarországra hazatérve bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s Horthyék alatt közel egy évtizedet ült a váci fegyházban – meggyőződéséért.”
Szeghalmi Szisz Ferenc az Ifjúságban közölt cikket valószínűleg nem olvasta, de ugyanakkor első hallásra megörült a hírnek, hogy él a nagybátyja. Ugyan tíz évvel korábban kézhez vették a halotti értesítést, de mivel a háború végén annyi hamis hír keringett, és kerültek elő mégis holtnak hitt emberek, arra gondoltak: az is lehet, hogy Szisz Ferenc mégsem halt meg.
Nem csoda, hogy rögvest elkezdett utánajárni a dolognak. Akkor ő már Budapesten élt a családjával, és a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Hamarosan felkereste a tiszaszentimrei Szisz Ferencet, és az első pillanatban tudta, hogy nem lehet a nagybátyja, és nem rokon az illető. Bemutatkozott, csak annyit mondott, hogy „Szisz Ferenc vagyok,” mire az öreg megütődve nézett rá, és kikérte magának, közölte, hogy ő az igazi Szisz Ferenc. Még reklamálni is kezdett, hogy mit magyaráz neki a vendég, mire bejött a felesége, és legyintve csak annyit mondott: nem kell vele foglalkozni, mert a férje egy alkoholista bolond…
Szeghalmi Szisz Ferenc leveleket írt illetékes helyekre, például az Autó Motor főszerkesztőjének, ám egykettőre értésére adták: jobb lesz, ha leáll az akcióival, ne forszírozza tovább ezt a politikailag kényes dolgot. Egy időre valóban befejezte, de aztán az 1960-as években újból tapogatózni kezdett. Ekkor kereste meg a Közlekedési Múzeumot azzal, hogy szívesen odaadná a Szisz-dokumentumokat – de csodák csodájára az intézménynek mindez nem kellett. Később a Haris testvérek jelentkeztek nála, üzleti ajánlatot tettek, de ez esetben szeghalmi Szisz Ferenc ódzkodott attól, hogy átadja a papírokat, leveleket. A nagy felfedezés végül is Eszterváry Ervinre, az Autósélet újságírójára várt, aki 1986-ban, az első Forma–1-es Magyar Nagydíj évében kereste meg szeghalmi Szisz Ferencet, és készített vele egy teljes oldalas interjút, amely a lap decemberi számában látott napvilágot.
Tény, hogy 2003-ben ugyan a Hungaroring bejárata előtt elhelyeztek egy autós Szisz-szobrot (alkotója Babos László), majd 2006-ban, a nagy győzelem 100. évfordulóján Szeghalmon is emléket állítottak neki (a város szülötte, Elek Imre műve), de Szisz Ferencnek ezzel együtt máig sincs különösebb kultusza hazájában. Nem lett belőle hungarikum, nevét itthon alig ismerik, holott minden valamirevaló autóversenyzéssel foglalkozó kiadvány az ő nevével kezdődik szerte a nagyvilágban.
A cikk teljes változata a Magyar Kultúra magazin kocsi, bicikli témájú lapszámában jelent meg (2023/7).
