A news from nowhere társulat kizárólag Tim Crouch, egy kopasz, mosolygós, kékszemű angol úr műveinek bemutatására jött létre. Nem is jelent sokkal többet, mint a színész-írót magát és szűk baráti körét. Darabjaik műfaja meghatározhatatlan, valahol a stand-up comedy és a monodráma között lebegnek. A Trafó szervezésében jöttek el Magyarországra, fellépésükhöz külső helyszínt válaszottak.
Az England című mű kétszemélyes: Crouch és Hannah Ringham, egy rendkívül szimpatikus és rendkívüli londoni akcentussal beszélő, sokat mosolygó színésznő adja elő. A történet egyszerre egyszerű és összetett: találkozásokról, a művészetről, a helyről, a képzeletről, a dolgok egymásban létéről szól, hogy végül a szívtranszplantáció politikai-medikális témáját vegye elő. Egy bevándorló (Haszam) szívének egy gazdag (amerikai) számára való eladásával, illetve annak értetlenségével zárul a rövid alkotás.
Maga a téma "hot issue", fontos társadalmi kérdéseket vet fel: a bevándorlók kiszolgáltatottságáról, a nyelvek és szokások átjárhatatlanságáról, de mindenekelőtt szegény és gazdag különbségéről fogalmaznak meg olykor vicces, olykor szomorú kijelentéseket. És persze Angliáról, vagy legalábbis Londonról, ahol mindenki idegen. Crouch írói érzékenysége azonban nemcsak a könnyű prédára csap, hanem előadásával kísérletezik is.
Crouch és Hannah az adott teret - jelen esetben a Platán Galériát és az ottani kiállítást, Sugár János Tűz a múzeumban című kiállítását - is használja, szervesen beépíti. Előadásuk majdnem eszköztelen, szinte csak a szavak, a gesztusok és az arcok által hat. Egyetlen segédeszköz a zajzene, zúgások és zörejek, finoman adagolt effektusok. A közönséget a térben ide-oda mozgatják, Sugár egy-egy műve elé állnak, végül a Lengyel Intézetben ülhetünk le, ahol a darab utolsó húsz percét hagyományosan, ülve tekinthetjük meg.
Számomra a legérdekesebb a rendezés és a dramaturgia (Karl James és a smith - (így, kisbetűvel), ahogy a két színész egyetlen személyt jelenít meg, feltehetően egy beteg fiatal nőt. A szavak és a pillantások, a folyamatos felhívás ("Look!") hol egy angol szanatóriumba, hol egy londoni lakásba, vagy éppen egy amszterdami helyszínre utaztat virtuálisan, hogy újra kizökkenjünk, amikor felhívják a figyelmünket, hogy Budapest-en vagyunk. A személyek keveredése, a térrel való játék, a sétálás igazi akcióvá és üdítő szórakozássá teszi az előadást.
Hogy végül pátoszuk előretör és mindenáron meg akarják magyarázni, hogy az afgán szív - Haszam szíve - egy másik életet szolgál, hogy Haszam felesége tudta - vagy legalábbis egyetértése - nélkül adták el a szívet, és hogy ez a szív egy másik emberen belül is Haszamhoz tartozik - nos, ez már egyéni ingerküszöb kérdése. A téma jó, a kezdeti megvalósítás zseniális, a végét kissé olcsón adják.
