A szív örvényei

Amikor félszeg, némileg sántító járásával Murray Perahia megjelent a színpadon, erősen introvertált hangversenyre számíthattunk, és ez részben igazolódott is. Bach D-dúr partita című táncsorozatában szerfölött tapogatózva kezdett; az Ouverture tétel ünnepélyes, túldíszített ütemei bizonytalan ritmikával, kissé kásásan hangzottak fel, de aztán a gyors, 9/8-os részben már a kezébe ragadta a gyeplőt, izgalmas, rendkívül tiszta szólamvezetésű muzsikálást hallottunk. Ha úgy tetszik, romantikus véralkatú zenélés volt ez, sok pedállal, bámulatosan nagy ívű legatókkal, mégsem érzelmesen vagy a szó rossz értelmében széplelkű intonációval. Perahia helyes arányt talált a távolságtartó és a személyes megszólalás között, de igazán elengedetté talán csak a záró Gigue tételben vált - a fúgaszerűen szerkesztett pszeudo-tánc elsöprő áradatként, ugyanakkor kérlelhetetlen logikával zúdult a teremre. Beethoven D-dúr szonátája (op. 28) megint más világba vitt, és ekkor nem egészen tudtuk, mi is lenne a Perahia-féle ars poetica. Csodálatosan színgazdag, minden pillanatban átgondolt, ám mindamellett egészen természetes zenélés -­ talán ez a lényeg, gondolhatta az ember a második tétel fantasztikusan mély és mégis spontán előadását hallva. Humor? Irónia? Nem, ilyesmit legfeljebb nyomokban tapasztaltunk. De nem is hiányoltuk voltaképpen.

 

A második részben Brahms op. 118-as zongoradarabjainak előadása nem volt más, mint egy mély depresszió megszületésének pszichogrammja. A hat tételben Perahia egyre sűrűbbé, áthatolhatatlanabbá szőtte maga köré a reménytelenség gyilkos hálóját, az utolsó Intermezzo lecsengése után Péterfy Jenő szavai juthattak eszünkbe Kemény Zsigmondról: "A kedélyállapot fátumunk lesz, ha vágyakkal, érzésekkel társul, melyek kielégítést sohasem nyernek. A hiú vágyakból a csalódás érzete alakul, a csalódás pedig lassanként lehántja az életről a remény zöld mezét. A lefojtott érzelem szívünket örvényessé teszi..." Mélypontra értünk, és ekkor voltaképpen véget is érhetett volna a hangverseny.

 

Nem így történt; Perahia nyilván valami feloldást akart, és ezt Chopin két etűdjének és az Asz-dúr balladának (technikailag korántsem makulátlan) eljátszásával próbálta elérni. És bár a Brahms-mű kataton lelkiállapotát nem feledhettük, azért mégis brávó kiáltásokkal buzdítottuk ráadásokra a nagyszerű, hihetetlenül rokonszenves művészt. Nem leltünk süket fülekre - Perahia Schubert, Chopin és Schumann egy-egy darabjával viszonozta ovációnkat.