Amikor félszeg, némileg sántító járásával Murray Perahia megjelent a színpadon, erősen introvertált hangversenyre számíthattunk, és ez részben igazolódott is. Bach D-dúr partita című táncsorozatában szerfölött tapogatózva kezdett; az Ouverture tétel ünnepélyes, túldíszített ütemei bizonytalan ritmikával, kissé kásásan hangzottak fel, de aztán a gyors, 9/8-os részben már a kezébe ragadta a gyeplőt, izgalmas, rendkívül tiszta szólamvezetésű muzsikálást hallottunk. Ha úgy tetszik, romantikus véralkatú zenélés volt ez, sok pedállal, bámulatosan nagy ívű legatókkal, mégsem érzelmesen vagy a szó rossz értelmében széplelkű intonációval. Perahia helyes arányt talált a távolságtartó és a személyes megszólalás között, de igazán elengedetté talán csak a záró Gigue tételben vált - a fúgaszerűen szerkesztett pszeudo-tánc elsöprő áradatként, ugyanakkor kérlelhetetlen logikával zúdult a teremre. Beethoven D-dúr szonátája (op. 28) megint más világba vitt, és ekkor nem egészen tudtuk, mi is lenne a Perahia-féle ars poetica. Csodálatosan színgazdag, minden pillanatban átgondolt, ám mindamellett egészen természetes zenélés - talán ez a lényeg, gondolhatta az ember a második tétel fantasztikusan mély és mégis spontán előadását hallva. Humor? Irónia? Nem, ilyesmit legfeljebb nyomokban tapasztaltunk. De nem is hiányoltuk voltaképpen.
