Fnico Feldmann és Mosi Espinoza e nyolcvanperces új cirkuszi produkció hétpróbás előadója: műsoruk a semmiből indul, az üres, gyéren világított színpadon. Egy tömör lábakon álló, masszív lécen, sután alacsony padon kuporognak, mielőtt beindítanák a varázslatot. Már játékuk első perceiben jelzik a felállást: egyikük a megfontolt, bölcs, tettre kész virtuóz, míg a másik emennek karikírozója, a társát froclizó, sután utánozgató, de adott pillanatban saját zsenijét könnyeden megvillantó tréfacsináló.
A két játékos archaikus, évszázados cirkuszi-komédiás szerepeket követ ? egy darabig (A Cirkus Cirkör közelmúltban, ugyanitt megcsodált előadásában is visszaköszöngettek ezek a klasszikus karakterek). Pont addig, amíg ebben van fantázia. A máskülönben nem különösebb rafinériával összerakott produkció (hogy a klasszikust idézzem: ?dramaturg, az nem volt?) pont keresetlensége miatt magával ragadó. Feldmann és Espinoza két remek figura, aki már a játék első mozzanatai során az ujja köré csavarja közönségét, majd szorosan ebben az állapotban tartja, az előadás végéig.
Olykor lélegzetelállító, ám végtelen könnyedséggel produkált attrakciókat látunk, végtelenül egyszerű eszközök alkalmazásával, a ?csináld magad? erős hangsúlyozásával: a játék puritánságában is magával ragad.
Két, utcai ruhás fickó előttünk: látunk bemelegítésként pár elegáns és könnyed szaltót, az egész lehetne-mehetne akár egy divatos és nyári tömeggel zsúfolt francia kisváros valamely terén is, körbefogva lelkesen tapsoló tömeggel. Az Ieto könnyed folyású produkció: játékosai egyszerre már a rafinált kötélcsomózós technikával (milyen érdekes és tanulságos e megmutatott fogásokat is követni) egymáshoz rögzített padok tetején. Egy T-forma szárán mászik egyikük, s a legfeljebb egy sekély vájat, és semmi más nem tartotta, a száron vízszintesen keresztbe fektetett pad-pallóra látjuk aztán felkapaszkodni. Bár a tizensokadik sorban ülünk, az akrobata és a mi szemmagasságunk azonos szinten: a hős nagyon magasan áll a nyaktörő libikóka tetején, s kisvártatva mellé kapaszkodik társa is. Hihetetlen érzékkel, millimétereket araszolva húzódnak ki aztán a palló két végére ? van persze közben nézőcukkolás, sokan már csak ujjaik rácsa közül mernek a színpadra pillantani. Majd a bonyolult, nyaktörő mutatvány ? melyet a két játékos oly könnyeden mutat be, mintha csak a járdaperemen lépegetne ? bravúros véget ér.
Lesz aztán a három padból nyolc, most már hosszabb kötélzettel és botokkal. Az elemekből, rutinos mozdulatokkal ? fura építményt emelnek. Közepéből, derékszögbe állítottan, V-t formázva két pad áll ki. Köztük több sornyi kötélzet húzódik, az egyik játékos ezt egy hosszú pálcával egyetlen, vaskos, feszes szálba csavarja, majd a magasba kapaszkodva rálép. A szemünk alatt épül fel néhány perc alatt e hétköznapi idomokból egy olyan konstrukció, mely egy kötéltáncost megtart.
A Jonathan Guichard ? Fnico Feldmann duó alkotta előadás több pontján kedves, magyar nyelvű gyerek-monológot hallunk mindenféle fontos apróságról, olyasmikről például, mint a patent, amely egy valóban rejtelmes dolog és ?sokkal könnyebb bepattintani, mint szétnyitni?.
Az Ieto szikár zenei világot alkalmazva, ízléses tálalásban (Cyril Malivert fényei nagyszerűek) az embert, mint színpadi csodát mutatja meg e könnyed, de egyáltalán nem könnyű és szimpla produkcióban. Feldmann és Espinoza nagyjából minden megtesz, amit ember paddal megtehet. Finom mozdulat-gegjeik, akrobata-virtusuk, játékosságuk, a lényükből áradó játékos magabiztosság adja e produkció erejét.
