A Zsámbéki Bázisnak a Visegrádi Alap támogatásával létrejövő nemzetközi műhelye lengyel-cseh-szlovák-magyar együttműködésben a Kompánia Társulattal közös előadásra készül Krzysztof Zilinszky rendező vezetésével. Ennek a projektnek a részeként mutatta be a lengyel rendező társulata a Placebo, a gesztus technológiája című, fizikai színházi produkcióját, mindössze egyszeri alkalommal a Passió nevű hangárban a Bázison.
Két éve a Médeia apokaliptikus verzióját láthattuk Zilinszky rendezésében, lengyel színészei részvételével is, egy rakétasilóval arrébb, már akkor megtapasztalhattuk a különös, szótlan alkotó módszerét. Akinek tetszett, az most nagyon várta, hogy újra lássa a halvány fényeknél való, nyomasztó színpadi molyolást. Kulcsszavakkal dolgozik a rendező, amelyek alapján mindenki maga nyitja ki a rá bízott szerepet. A színész úgymond "el van" a színpadon az őt körülvevő tárgyaival és a témával, amely ezúttal, a szélsőségek, szélsőséges személyiségek tematika kapcsán a saját szertartások és az egymás felé való kommunikáció viszonya, a gesztusok, illetve azok hiánya volt.
Adott két férfi, egy álmos krónikás meg egy örök kereső, és egy nő, aki a tükör. Mindhárman küzdenek, fiókos szekrényeknek, babaháznak és budoárnak álcázott mágikus, kicsi terek kapuit nyitogatják. A krónikás és a nő a darab elején egy zsákburokból mászik elő, és pusztán izomtónusokkal játssza el a függetlenségre törekvést, az egymástól való szabadulást, a kollektivizmus végnapjait, amelybe a darab végén belebukik. A mozdulat itt egyértelműen a cselekvés, nem a szép, és nem önmagáért való tánc. A színész önmagával való tusája, az univerzális, ám az ember által mintha elfeledett gesztusok megtalálásáért. Szorongató mégis, mert az értelmetlennek tűnő önfoglalatosság, a mantraként ismételgetett saját szertartások sora gesztus-panoptikummá merevedik, a tartalma, az értelme elveszett, elfelejtették.
Három ember, három világnézet, amely egymással semmit nem tud kezdeni. A láthatatlan, pusztán a színpadi mozgással megteremtett határokon átnyúlhatnak ugyan a kezek vagy a lábak, le lehet tűzni a zászlót egy másik területre, át lehet hajigálni a labdát, a részhalmaz mégsem jön létre, nem értik, hogy a másik mit beszél. Minden nap használt gesztusok, hagyományok vesztik el így a jelentőségüket, megszűnik a közösség, kellemetlen ez az előadás, kényelmetlen szembenézés. Hiába szépek azok a magánzárkák, mint a vurstliban, apró díszítményekkel ellátva, mécsesek, papírtekercsek, fecnik, újságkivágások, begyűjtött emberi nyomok, hiányzik belőlük a megosztás gesztusa. Ki-kitörnek a szereplők, pillanatokra, önveszélyes utakat járnak, aztán visszahúzódnak, a kereső újra leveszi a cipőt, a krónikás feltekeri a pénztárgépi pergament, a nő már nem akar ragaszkodni, csak festi magát, üveggolyót szór útravalóul az elmenekültek után, aztán maga is távozik. Egy még szétesettebb világ felé.
Talán imádkozni lehetne még, hazamenni és a házi oltárt újra építeni. Vagy csak szólni egymáshoz valamit.
