Kemény Zsigmond 1541-ben játszódó történelmi regényében két fiatalember indul el hazája védelmében, és azért, hogy megszerezze a szépséges Dóra kezét. Egyikük, a már nem is annyira fiatal Barnabás, kellemetlen alak. Nagynénje egyházi pályára szánja őt. Barnabás tövisként bántja a világot, az pedig tüskeként szúrja vissza őt. Barnabás politikai összeesküvés miatt vesztette el szüleit. A másik, valóban fiatal embert, a török fogságból szabaduló, a vetélytársánál jóval kiegyensúlyozottabb Elemért az erdélyi Deák testvérek, Dániel és István vették oltalmazó szárnyaik alá. A két ellentétes személyiségű, indíttatású karakternek jórészt azonos az útja.
A finom humorral átszőtt Zord idő című regény (a Magyar Elektronikus Könyvtárból elérhető) egyik esztétikai szépségeként az átlagember szemszöge, világlátása váltakozik benne a korszak vezetőinek perspektíváival. Semmi nem biztos, nem tudni, hogy ki mikor dönt jól: ha a török Szolimánt vagy ha a Habsburg Ferdinándot támogatja. Mindenki megúszni igyekszik a még nagyobb bajt. Nem számít, hogy melyikük mit mondott tegnap, csakis a ma, az adott perc a döntő. Ezért, csekély kivételt nem számítva, a főuraknak az sem probléma, ha a céljaik elérése miatt leszoknak a tükörbe nézésről. Az alattvalók túlélni szeretnének és megérteni a világot, amelyet nem csak nekik nehéz átlátniuk. A változékony perspektívák szűrőjén keresztül látjuk tehát a három részre szakadó Magyarországot, ahogyan a török hadsereg éppen megszállja Budát.
Kemény 1862-ben megjelent, ma is olvasmányos történelmi pikareszkjét Lábán Katalin írta színpadra és rendezte meg az RS9 Színházban Zord idők – oda Buda! címmel.
A színpad társadalmilag monokróm világot mutat: kizárólag az elitet látjuk. Izabella királyné, Turgovics Miklós budai bíró, Werbőczy István és Fráter György barát négyese jobbára a közönséggel szemben, egy vonalban helyezkedik el.
A játszók megelevenedő szobrok. Akinek éppen nincsen szövege, annak az akkori társadalomban elfoglalt helyéről, motivációiról mozdulatai mesélnek. Turgovics (Nagy Ferenc) lúdtollal imitál írást. Werbőczy (Koleszár Bazil Péter) uram díszmagyarban feszít. Fráter (Kassai László) felsőteste a pap pályafutásának két irányába kalauzolja a nézőt. Egyrészt a hivatalnokot mutatja, másrészt a metafizikai irányultságot. Izabella királyné (Dobay Janka) mozdulatai a kamaszkorán alig túllépő lányé, aki uralkodóként kénytelen meghozni bizonyos sorfordító politikai döntéseket. A miliő megteremtésében fontos szerep jut Korpics Móni jelmeztervező korhű öltözeteinek.
Konkrét és változatos szituációk hiányában szólamaik alapján helyeződnek el a karakterek az előadás világában. Az előbbiek okán azonban kevés lehetőség marad a játékra a szövegmondáson túl, amely nem minden esetben kellően érzékletes. Van, aki a kiegyezést keresi, más a konfrontáció bújtatott, esetleg nyílt formája mellett érvel. Hallunk arról, hogy melyik főúr éppen hogyan próbálja a fejét kihúzni a nyaka köré mind szorosabbra hurkolódó kötélből.
Aztán az utolsó képben végképp megelevenedve, bolygókként keringenek egymás körül a karakterek. Izabella királyné és az urak táncoló dervisek alakjában búcsúznak tőlünk. Nem dől(t) el semmi, a látszólagos nyugalom mögött feszültségekkel teli idők jönnek, amelyeknek nagyon nem látni a végét.
Az előadás előtt Reinisch Egon negyedórában beszélt az 1541-et megelőző időszakról. Referátuma mind a nemzetközi, mind a hazai politikai helyzetet élvezetesen vázolta.
A tagadhatatlan analógia ellenére az előadás kevés mozgást engedélyező partitúrája, miszerint a végig egy sorban álló főurak felváltva járulnak Izabella királyné elé, túl kiszámítható ahhoz, hogy majd egy órán keresztül maradéktalanul lekösse a publikum figyelmét.
Színlap és előadás-időpontok az RS9 Színház oldalán
Fotók: Olajos Ilka
