Aradi Nóra művészettörténész, a szocialista realizmus mindenható védelmezője Magyarországon 1974-ben megírta A szocialista képzőművészet jelképei című könyvét, melyben összegyűjtötte a ?szocialista művészet? legfontosabb ikonjait és szimbólumait, megvizsgálva a különböző jelentéseket, amelyek hozzájuk kapcsolódhatnak, és felsorolva a helyzeteket, amelyekben előfordulhatnak. Az így létrejött kézikönyv nemcsak a művészek és a közönség számára bizonyult hasznos segédeszköznek, hanem egyben egyedülálló dokumentuma is a szocialista és a kommunista képiségnek, mely a kommunizmus bukása után mintegy negyed századdal olyan vizuális segédeszköz szerepét is betöltheti, amely segít lefordítani a múltat az 1989 után született generációk számára.
Ez a kommunista ikonológia messze túllép egy egyszerű vizuális szótár keretein, hiszen a szó legszorosabb értelmében őrzi és mutatja meg a korszak világképét. A szocialista képzőművészet jelképei című kiállítás ezt a vizuális szótárat értelmezi kritikailag újra kelet- és közép-európai kortárs művészek segítségével, miközben szerzőjének szerepét is megvizsgálja a huszadik század második felének magyarországi művészettörténetében.
Egy kiállításajánló szerint: ?a tárlat talán leginkább az 1989 utáni generációnak szól, amely már csak romjaiban ismeri a szocialista realizmust, de azoknak is érdemes megnézni, akiknek ugyan vannak élő emlékei, de szeretnék új fénytörésben látni a korszak képiségét?. Belőled milyen érzések törtek elő, amikor ezeket a szimbólumokat és jelképeket vizsgáltad?
Alapvetően az a felismerés, hogy mennyire öreg vagyok, mert nekem ezekről a szimbólumokkal még közvetlen tapasztalatom van. Emlékszem, nekünk is részt kellett vennünk a május 1-jei felvonulásokon és úttörőénekeket énekelnünk fényes kohókról és a zsenge vetésről. A rendszerváltás után születettek generációja egészen máshogy látja ezt a korszakot, mint mi. Az ötlet is onnan indult, hogy fiatal kollégák olyan szemináriumdolgozatait olvastam, amelyekben ezek a motívumok már értelmezést igényeltek. A diákok pedig úgy használták Aradi Nóra A szocialista képzőművészet jelképei című könyvét, mint egy idegen szavak szótárát, amikor egy hatvanas-hetvenes években készült dekoratív iparművészeti munkát próbáltak megérteni.
És meg lehet érteni az akkori művészetet Aradi Nóra segítségével? Művészettörténészként milyennek látod a munkásságát?
Aradi Nóra rendkívül összetett személyiség volt. Nagy tudású művészettörténész, aki második világháborús tapasztalatai és személyes meggyőződése révén került közel az akkori hatalomhoz. Az egyébként nagyon fontos kérdése a kiállításnak, hogy a hatalommal való kapcsolat milyen módon határozza meg az ember munkásságát. A tárlat megrendezésekor törekedtünk arra, hogy leválasszuk az életművet a rendszerváltáskor ? egyébként jogosan ? felmerülő súlyos vádakról, és kritikai szemlélettel, objektíven mutassuk be az életművet. Aradi Nórának például nagy szerepe volt abban, hogy Magyarországon az absztrakt művészek hihetetlenül nehéz helyzetbe kerültek az ?50-es, ?60-as években, ugyanakkor az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának ? ma Intézetének ? vezetőjeként sokkal kedvezőbb ma már a megítélése.
A szocialisták egyébként is elzárkóztak az absztrakt művészettől. Miért?
Ennek nem csak ideológiai okai vannak, hiszen más szocialista országokban az absztrakt művészet pont a ?semmitmondása? miatt abszolút tűrt vagy támogatott stílus volt. A marxista vád az absztrakcióval szemben egyébként az volt, hogy nem kellőképpen emberközpontú, ?humanista?, és hogy pusztán dekoratív jellegű. Ez az időszak egyébként a mai napig érezteti hatását a kortárs művészetben. Mert ami nem figuratív vagy reprezentatív művészet, annak se támogatottsága, se népes közönsége nincs ma Magyarországon.
Ezzel a figuratív, ?vörös csillagos?, ?sarlókalapácsos? világgal szívesen foglalkoznak a fiatalok, akik úgy hivatkoznak erre a korszakra, hogy ?a retro?. Ez a vörös kirakatvilág mennyire áll távol a valóságtól? Hogyan reagálnak a rendszerváltás után születettek arra az ellentmondásra, amellyel a kiállításon is szembesülnek?
Maga a könyv is, amely a kiállítás váza, egy kirakatvilág. Egy elképzelt ideális világ, ahol a sztrájk úgy jelenik meg a szocialista országokban, mint egy lehetséges történelmi téma. Ezzel Aradi Nóra tulajdonképpen azt mondta, hogy a szocialista országokban annyira jó dolga van a munkásoknak, hogy föl sem merül, hogy sztrájkoljanak, mert nincs rá szükség. A reakciók alapján azt mondhatom: a fiatalok nagyra értékelték, hogy nemcsak olyan közismert motívumokat mutattunk be, mint a sarló és a kalapács, hanem olyan elvontabb fogalmakat is, mint például az anyaság társadalmi megítélése a korszakban.
Külföldi vendégművészeket is hívtatok a tárlatra. Milyen szempontokat vettetek figyelembe a kiválasztáskor?
A kiállítás lényege az volt, hogy megvizsgáljuk, mennyire élő a szocialista művészet vizuális nyelve. Ezért elsősorban olyan művészekkel dolgoztunk együtt, akik a rendszerváltás után születtek vagy az után szocializálódtak a kelet-európai régióban. A művek asszociatív módon kapcsolódnak Aradi Nóra szócikkeihez. Tehát olyan műalkotásokat kerestünk, amelyek nem a múltba révednek, hanem a saját kortársi mondanivalójuk és kritikai szemléletük kifejtésére használják fel a szimbólumokat.
Az ember mindig tanul valami újat a munkája során még akkor is, ha nagyon ért a témához, amellyel éppen dolgozik. Neked mit adott ez a kiállítás?
Érdekel a nyelvezet, amelyen ezek az ideológiai szövegek megszülettek. Ezeknek az írásoknak jellegzetes szóhasználatuk van, egy ?szocialista íz?, amely a mondatszerkezetek szintjén is megjelenik, és szerintem ez nagyon izgalmas. De a kiállítás egyik legfontosabb tanulsága talán az, hogy a teljesen hétköznapi valóságot mennyire át tudja itatni egy ideológia.
Jámbor-Miniska Zsejke
