Szokatlan élmények hagyománya

Mai Manó Ház

A nap felfedezése számomra egyértelműen a Kortárs Építészeti Központ (KÉK), amely egy szellemkastély meglepetéseivel szolgált az odalátogatóknak. A Szervita téri szocreál irodaház helységei úgy tartják össze egymást, mint egy méhkas apró sejtjei. Több évtizedes faburkolat és szőnyegpadló borít mindent, órákig lehetne bolyongani az egymásba nyíló egykori irodák ma már töküres rengetegében. Az ablakokban világszínvonalú építészeti csodák több négyzetméteres fotóit és rajzait világítják meg az este kedvéért, amelyek kintről igencsak látványosak, bentről már informatívak is. Néhány szobában fotókiállításra is bukkanhat az elszánt kalandor, aki előtte szívesen végigjár akár negyven-ötven kiürített irodát is. A nyolc szint némelyikén a tárgyalótermeket ideiglenes party-helyszínné alakították, és van olyan folyosó is, ahol egymás melletti apró szobákban fiatal dj-tehetségek igyekeznek túltenni egymáson. S mivel manapság ebben a műfajban fontos kulcsszó lett az audiovizualitás, természetesen a vetítés sem maradhat el, még ha helyenként csak egy fél ajtónyi is a látvány. A garázstetőn, a szabad ég alatt is tombol a new wave: kifogástalanul trendi fiatalok mindenütt. A progresszivitásig hajszolt oldszkúl környezetben a parkolóhelyek harminc éve felfestett számozása is street artnak tűnik az első pillanatban. Az iderendelt dj-ikerpárnak teljesen egyformán csuklik a nyaka és ráng a térde: a halk zene mellett meghallani, ahogy nyög alattuk a nyolcvanszor százhúszas szabvány raklap. Az egész helyzet olyan szürreális, hogy legalábbis egy amszterdami kulthelyen érzem magam. És mégis, mindenki a legtermészetesebb módon iszogat és fecseg a belváros legeslegközepén, egy rég nem használt épület egykori magánszféráiban - és a tetején. A kilátás is nagyon meggyőző, sose gondoltam volna, hogy látszik innen a Citadella, és hogy mennyi tetőterasz kínálkozik ezen a környéken. A KÉK ez év végégig uralja a házat, csak remélni lehet, hogy máskor is lesz módja a nyilvánosságnak, hogy legalább ilyen kreatívan használja ki az épületet.

Kényelmes sétatávolságban a Mai Manó Ház, de a KÉK iránti lelkesedésem meghiúsítja, hogy még sötétedés előtt érkezzek a napfény-műteremhez, pedig csodás hangulata van. Így lámpafénynél tekintem meg a Szilágyi Lenke-kiállítást és a közlekedési tematikájú sorozatokat. Megint szürreális élményem támad: a képeken szokatlan helyek, szokatlan szemmel, az egyik esetben azért, mert Szilágyi Lenke a Kilimandzsárón és Norvégiában is Szilágyi Lenke, a másikban pedig azért, mert tényleg nem láttam még "szektorpróbát" a metróalagútban, vagy ultizó BKV-alkalmazottakat sztrájk közben.

A fesztiválhangulat kedvéért kipróbálom a Múzeumjáratot a Deák tértől a Vár irányába. A buszon többen segítőkészen mesélik tapasztalataikat a már látott helyszínekről, tanácsokkal ellátva az utazóközönséget a kihagyhatatlan és az elfelejtendő programokról egyaránt. Sajnos bebizonyosodnak előrejelzéseik: a veszett fejsze-kategóriába tartozik a Sziklakórház, amelyet jól kinéztem magamnak, de jaj! - másik sokszáz másik emberrel együtt. Akik mind ott állnak egy reménytelenül hosszú sorban, amelynek az elejéről túl ritkán és egyszerre túl kevesen hatolhatnak be az "atombunkerbe", bármit is jelentsen a szó. A távozók viszont ajándék tábori ágyat halászhatnak le maguknak egy irdatlan kupac tetejéről, megáll az ész. Csalódottan beveszem magam a Budavári Labirintusba, ami nem hangzik annyira izgalmasan, mint az atombunker, de legalább ez is a föld alatt van. Néhány perc séta a nyirkos és tíz fokkal hidegebb folyosókon azonban meggyőz, hogy végső soron fenn is nagyon jó nekem, és tényleg. Megyek is vissza a KÉK-be. Azaz a KÉK-re.