Szólj rám, ha hangosan playbackelek! - MADONNA BÉCSBEN

Magyarok tömegei utaztak az osztrák fővárosba, hogy - sokan életükben először - élőben is megcsodálhassák azt a vérprofi koncertélményt, amit Madonna DVD-iről már ismernek. A Donauinselen felépített hatalmas színpadot két irányból hatalmas M-betűk szegélyezték, s a szerencsésebbek már csak akkor érkeztek meg, amikor az előzenekar levonult, hogy átadja a színpadot a főszereplőnek. Ő azonban hosszan nem jött. Nézegettük a pofátlanul a tömeg látóterébe emelt, narancssárgán világító bárpultokat, meg a még bosszantóbban a küzdőtér közepén terpeszkedő technikai sátrakat, amelyek nagyjából mindenki elől takarták a színpad egy részét. Egyre nagyobb volt a békétlenség - elvégre nem langyos nyári estén várattak minket. S bár akár szakadhatott volna az eső is a novemberies időben, az égiek kegyesek voltak, elmaradt a fagyhalál. Azért a pontos színpadra lépés szimpatikus gesztus lett volna, ha Liza Minnellitől Paul Simonon át Barbra Streisandig oly sokaknak sikerül, mi a fenének kell órahosszat hergelni a fizető nézőt? 

 

Madonna végre valahára kezdett, a színpadon kékes-rózsaszínes absztrakciók vibráltak egy kockán, majd csíkonként felemelkedett a kocka előlapja, a vetítőfalak helyükre emelkedtek, befordult egy villogó fal, s ott ült trónszékén a pop királynője. Indult a koncert alaptémáját szolgáltató dal, a Candy Shop, ő pedig cilinderes, feketébe öltözött táncosai, hosszú, hullámos szőke haja, korát meghazudtoló külseje és a hozzá tartozó mítosz segítségével azonnal levette lábáról a közönséget. Két dal erejéig boldogok voltunk: igen, ez a nő tud!

 

Aztán gyorsan kirántott bennünket az eufóriából a valóság. Már a harmadik, gitárral előadott szám érdektelen volt, Madonna fülsértő hamisan énekelt, ráadásul a kiváló Human Nature című dalt sikerült teljesen kiherélni. S ettől kezdve csupán villanásokra tért vissza az oly hőn vágyott színvonal és hangulat. Ilyen volt, amikor a La Isla Bonitában behozott egy orosz cigánybandát, s velük énekelte az átírt-áthangszerelt változatot. (Kár, hogy láttuk: még jobban hangzott ugyanez, amikor a Gogol Bordellóval adta elő a Live 8-en.) Ám végig rengeteg erőltetett analógia villogott a háttérben, a személyes hangvételű, házasságának megromlásáról írt Far Away kísérőképei például a világ távoli pontjain élő, szerencsétlen sorsú gyerekek lettek, a Heartbeat elején előadott újraélesztési szkeccs kifejezetten pirulásra késztetett, s az Into The Groove-ban felvett piros tornagatya kora is elmúlt már. Mindezt mégis megbocsátottuk volna, ha Madonna nem énekelt volna egyre kétségbeejtőbben. Sosem az énekhangjáért szerettük, ez a teljesítmény azonban olyan volt, hogy a Megasztárban gondolkodás nélkül kirostálták volna. Az emblematikus Vogue alatt be kellett fognunk a fülünket, a végső döfést azonban a Ray Of Light adta meg, amelyben egyetlen hangot sem sikerült eltalálnia. A záró Give It 2 Me-ben végre playbackezett - talán ettől volt ez az egyik legjobb pillanat.

 

Elton Johnt kell hibáztatnom, ő pirított rá Madonnára egyszer, hogy túl sok a playback a koncertjein. Istenem, inkább térjen vissza a jól bevált illúziókeltéshez! Csalódottan ballagtunk a bécsi Duna-parton (hogy ne kelljen végigvárnunk, míg ötvenezer nézőt tízes csoportokban engednek a metróállomáshoz a rendszerető osztrák szervezők). Hogy magyarázhatnánk meg döbbent barátainknak, akik ezt az egyetlen élményt őrzik ezentúl Madonnáról, hogy pedig ő tényleg tud lélegzetelállító koncertet is adni? Hogy felejtsék el, ez most nem ért!