Balerina vagy fordító? Egy és ugyanaz

Le tud fordítani olyan könyvet, amit nem szeret?

Nem boldogulok olyan szövegekkel, ami miatt az érzésem, hogy a szerző nem őszinte, holott Anna Margit is megmondta, hogy semmi más célja nincs a művészetnek, mint az őszinteség. A fordító legfőbb erénye, hogy elmélyülten, alaposan és érzékenyen olvas: érzi a szövegben megbúvó apró rezdüléseket, olyasmit is, amit a szerző esetleg nem akart elárulni magáról. A szöveg olyan, mint egy táncos. A mozdulataiból kiolvasható a személyisége. Ha felkérnek egy fordításra, kérek néhány napot, hogy átolvashassam vagy újraolvassam a szöveget. De ha a szöveg nem őszinte, vagy egyszerűen suta, akkor két okból sem vállalom a fordítást. Egyrészt fontos a hitelesség, és szívesebben veszek részt olyan munkákban, amelyek gazdagítják a világot. A másik, ha idegenkedem a szövegtől, elvész bennem a törekvés, hogy a lehető legjobb változatot találjam meg. Nem vagyok rá képes. Pedig az olvasó jó szöveget érdemel. Camus vagy Sartre írta valahol, hogy minden ember hozzáad valamit az 'ember' definíciójához. Én azokat a műveket szívesen fordítom, amelyek kicserélik az irodalom fogalmát, mint ahogyan Esterházy Péter írásai a regényről alkotott elképzeléseinket.

Érdekes, hogy táncos hasonlatot említett. Gyerekként színésznőnek, majd balett-táncosnak, koreográfusnak készült. Ezek mind színpadi szakmák. Ehhez kapcsolódó fordítás – és talán még a tanítás is – háttérszakma. Mi terelte efelé?

Még soha nem gondoltam a fordításra úgy, mint háttérszakmára. A fordítás előadó-művészet, a tanítás átadóművészet.

Pedig legtöbbször az írók vannak előtérben. Ezért is volt különösen fontos, hogy Bartis Attila A vége című regényének angol kiadásáért közösen nyerték el az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank idei irodalmi díját.

Igen, és ez nagyon jólesett, mert fordítókat valóban ritkán díjaznak. Szerintem helyénvaló az előbbi kérdés, csak éppen át kell gondolnom a választ. Én a fordítást abszolút kreatív tevékenységként élem meg. Olyan, mintha írnék. Írnék is, csakhogy nekem még soha semmi nem jutott eszembe. Nem vagyok sztoriember.

Ez így bizonyára túlzás, hiszen jelentek meg könyvei.

Csak nem szépirodalom. Utoljára a Hunglish Into English, ami három egyetemi kurzuson kötelező olvasmány. Most is dolgozom egy köteten, a szerző és az írott szöveg, valamint a fordító és az olvasó szöveghez való viszonyáról gondolkodom. Mi a titkod? – szokták kérdezni. És általában megrökönyödnek a válaszon, amikor azt felelem, hogy nem hagyom, hogy a szavak befolyásoljanak! Ez talán magyarázatra szorul. Nyilván szavakkal dolgozom, de minden izgalmas szöveg tele van csodával, és benne van az író élete, tapasztalata. Hogy ezt szavakba foglalja, az már a novella vagy a regény születésének utolsó stádiuma. Az írott szöveg egy folyamat vége, amely során az eleinte testetlen gondolatot, szándékot az író formába önti. Shakespeare találóan ír erről a Szentivánéji álomban – a drámái egyébként is tele vannak a szerzői hitvallásával –, ahol Theseus mondja: „Szent őrületben a költő szeme / Földről az égre, égből földre villan, /S mig ismeretlen dolgok vázait / Megtestesíti képzeletje, tolla / A légi semmit állandó alakkal, / Lakhellyel és névvel ruházza fel.” [1] Ez a szerző dolga. Ezért, amikor a fordító foglalkozik egy szöveggel, hagynia kell, hogy a szavak levegőhöz jussak, hogy a légi semmik testet öltsenek.

Nem szabad egy szöveg telítettségét csupán szavakra redukálnunk. A szövegeknek ráadásul zenéjük, ritmusuk van, és ezt érezni kell. Amikor fordítok, átfolyatom magamon a szöveget a telítettségével együtt, akár egy színész. A tanítványaimnak ajánlottam az egyetemen – biztosan akadt köztük, aki azon gondolkodott, vajon a tanárnő normális-e –, hogy ha fordításkor nagyon nehezen jön egy mondat, a legjobb, ha felállunk a géptől, és elkezdünk mozogni. Én fel-alá szoktam járkálni a szobában, és mondani, mondani a problémás szöveget, az én esetemben a magyar szöveget. Egy idő után a testem átveszi a szöveg ritmusát, rezgését, és előbb-utóbb jön egy önkéntelen mozdulat, amely magában hordozza a megoldást. Így volt a Harmonia cælestis első, csodálatos mondatával is, amit egy fél évig nem tudtam megoldani. Már megvolt a fél könyv, én pedig kínomban elkezdtem mozogni és ismételgetni, hogy „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” És egyszer csak beugrott a megoldás: Átkozottul nehéz hazudni, ha nem ismered az igazságot. Nagyon hálás voltam, hogy kinek, minek, nem tudom. De pontosan tudtam, hogy ez a regény Esterházy Péter nagy műve, és fordítóként tulajdonképpen az én nagy művem is. Ajándék volt.

Egyébként a mai napig nagyon szeretek táncolni, mert tánc közben összefonódik a testem a zenével. Fordítás közben a lényem fonódik össze a szöveggel és mindennel, amit a szöveg hordoz. Balerina vagy fordító? Egy és ugyanaz. Jó pár évvel ezelőtt egy pszichológus ismerősöm mondta, hogy én akkor vagyok igazán önmagam, amikor fordítok. Később jöttem rá, hogy milyen igaza van. Mert a balerina, a fordító – ó, és a színész! – ugyanazt csinálja: átadja magát a csodának, egybefonódik vele, akár zene, akár Shakespeare, akár más írott szöveg.

A készülő kötetéről jut eszembe: hat-hét évesen filozófus is akart lenni.

Halál komoly arccal, hátratett kézzel jártam az utcán, és a fákat firtattam. Meggyőződésem volt, hogyha elég soká nézek egyetlenegy levelet egy fán, meg fogom érteni az egész univerzum csodáját. Ha jobban belegondolok, most is ugyanezt teszem. Csak nem a falevelet, hanem a szavakat firtatom. Keresem a tartalmat.

Ez még Győrben történt, ám 1956-ban a családjával az Egyesült Államokba mentek, és ön ott tanult irodalomelméletet, művészettörténetet, a doktori fokozatot is ott szerezte. Már tanított kint, amikor Fehér Imre filmrendező felesége lett, és hazaköltözött. Hogyan talált rá a fordítói munkára?

Mindig imádtam a nyelvet és az egyszerű irodalmat. Elbűvölt az írott szöveg. Mindig.

Amerikában magyarul is olvasott?

Csak az első egy-két évben, utána már csak angolul. A múltkor rendet raktam az egyik fiókomban, és előkerült egy csomó iskolai anyag, amit 12-14 éves koromban írtam. És mit látnak szemeim? A János vitéz egy részletét lefordítottam angolra. Nem is emlékeztem rá. Az iskolában a nyári szünet végén mindig írni kellett egy fogalmazást arról, hogy milyen volt a vakációnk. Ilyen hülyeségekre én soha nem voltam képes, ezért engedélyt kértem a tanártól, hogy helyette lefordítsak valamit. Beleegyezett. Így született a János vitéz-részlet. Az egyetemen Adyt is fordítottam. A Columbia Egyetem könyvtárában találtam egy vaskos Ady-kötetet angolul, belelapoztam. Borzalmas volt. Olyan mérges lettem, szereztem egy magyar Ady-kötetet, és újrafordítottam pár verset. Kedvtelésből. És dacból. És Ady miatt is.

Ezért tulajdonképpen a saját örömére is gyakran fordított.

Meg akartam mutatni az angol barátaimnak a csodás magyar szövegeket. Amikor hazajöttem, elkezdtem magyarul olvasni. Elég gyorsan megtanultam, bár a passzív magyartudásom lényegesen jobb, mint a hétköznapi beszélgetésekben használt. Azt gondoltam: kiktől lehet a legszebben megtanulni magyarul, ha nem az íróktól? Olvastam Ady-verseket, majd Ady-novellákat, és beleszerettem a mélységükbe. Ha pedig beleszeretek egy szövegbe, nem tudok ellenállni, elkezdem fordítani. Úgyhogy végül is nagyon egyszerű a válasz. Nálam a fordítás ösztönös tevékenység. Idegállapot. Az izgalmas szövegnek nem bírok ellenállni, akkor sem, ha tudom, hogy a fordítás esetleg soha nem jelenik meg. Tele van a fiókom meg a számítógépem kész vagy félig kész szövegekkel, mert valami közbejött, vagy még nem találtam rá jó kiadót. De lefordítottam őket. És hát sosem tudni, mit hoz a jövő.

Ráadásul az embernek olykor ki kell várnia, míg egy szöveg megérik arra, hogy más országban is kiadják. Örkény írásai akkor ragadtak magukkal, amikor 1979-ben láttam a Pisti a vérzivatarban bemutatóját a Pesti Színházban. Elkezdtem lefordítani az egyperceseket a fióknak. Jegyzem meg, hogy a Pisti angol változata is ott hever. 1990 előtt nagyon nehéz volt elhelyezni magyar irodalmat, mert nyugaton általában azt kérdezték: – Ez egy kommunista író?! Nem értették azt a finom különbséget, hogy Örkény egy kommunista országban élő alkotó, de nem kommunista. Aztán 1990 után elővettem az egyperceseket, leporoltam őket, és összeállítottam egy kötetre valót az amerikai olvasóközönségnek. Vannak történetek, amelyeket ott kevésbé értenek, ezért inkább az örök érvényű, emberi írásokat válogattam össze.

Rendkívül fontos, hogy az ember ismerje az olvasóközönségét. De van egy pikantéria is a kiadás terén. Általában azt gondoljuk, hogy minden lefordított magyar könyvnek külföldi kiadót kell találni. Örkénynél azonban éreztem, hogy az Egyperceseknek magyar kiadónál van a helye. A Corvina az ötletem mellett állt, és a válogatás nagy sikert aratott. Azóta az első kötet megélt vagy 15 kiadást, és közben megjelent egy második válogatás is. Ausztráliából és Indonéziából kerestek meg filmes tervekkel, két amerikai egyetemről pedig azt kérdezték: taníthatnák-e az egyperceseket. Az egyik kis híján állami vizsgatétel lett. Egy fordítónak bizonyos értelemben tehát menedzsernek is kell lennie. Mit, mikor, hol? A kérdés az, hogy van-e erre recept.

Amikor Lázár Ervin Csillagmajor című elbeszéléskötetét olvastam, beleszerettem ezekbe a felnőtteknek szóló történetekbe. Még aznap este elkezdtem fordítani, és mikor találtam egy amerikai kiadót, aki örömmel vállalta a megjelentetését, azt írtam nekik, hogy Lázár Ervin varázslatos világa Márquez mágikus realizmusának közép-európai folkváltozata. Mosolyogtam, amikor ez a gondolat visszaköszönt a kötetről írt amerikai méltatásokban. Ezért fontos helyesen pozicionálni a szerzőket és a köteteket. És kell tudni súgni.

Ifjan – csupán szórakozásból – a barátainak írt leveleket Dickens és más írók stílusában. Egy fordító belebújik a szerző bőrébe?

Legalábbis igyekszik. De ez csak a szövegen keresztül lehetséges. Le style c'est l'homme (A stílus maga az ember – a szerk.). Még szerencse, hogy ez a törekvés általában nem sikerül teljesen, különben a pszichológusoknak tele lenne a naptáruk skizofrén fordítókkal. Ráadásul ez olyan, akár egy sakkjátszma. Nem elég ismerni a szerzőt a szövegen keresztül, pontosan fel kell építeni a játszma egészét. Nem elég ismerni mindkét nyelv irodalmát, kultúráját a Bibliától a mai napig, hanem szöveget és szerzőt fordítunk és nem szavakat, érdemes elolvasni azokat a könyveket, amelyeket a szerző is olvasott, és így részévé vált a szövegének. Esterházy esetében 46 könyvet olvastam el – olykor csak részletekben –, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami az ő fejében volt, amikor megírta a Harmoniát. Egyébként a fordítás remek játék, és én játékos ember vagyok, ezért mindent efelől közelítek meg.

Felkérésre ír?

A legritkább esetben. Évtizedekig dolgoztam a saját ízlésem szerint, és mindig megkerestem a legmegfelelőbb amerikai kiadót a kötet számára. Az első könyv, amire felkértek, illetve, amit elfogadtam, a Harmonia cælestis volt. Egy New York-i kiadó vezetője hívott fel, hogy lefordítanám-e nekik. – Hiszen már fordítom is! – feleltem. Benne pedig egy pillanatra megállt az ütő, mert azt hitte, egy másik kiadónak ígértem oda a regényt. Én azonban a saját örömömre kezdtem el dolgozni a szöveggel. Magamévá akartam tenni.

Esterházyt sokszor faggatták arról az interjúkban, hogy vajon lefordíthatóak-e a szövegei. Mindent le lehet fordítani?

Gyanítom, hogy mindent le lehet fordítani, csak a megfelelő szövegnek megfelelő fordítóval kell találkozni, ami ritka nagy szerencse. De érdemes kivárni.