Nem véletlen persze, hogy miként alakult ez a különös karrier. Nem elég, hogy kisgyermekként a Közel-Keleten is nevelkedett, de cirkusz-és pantomim iskolákba járt (nem is akármilyenekbe: Marcel Marceau-éba például), majd a posztmodern amerikai formabontók egyik legnagyobbika: Alwyn Nikolais oktatta őt színpadi ?szemfényvesztésre?. (Nikolais volt az, aki fénnyel, textíliákkal, testformákkal rajzolt bizarr látványosságot a táncszínpadra a hetvenes években: magát nem is tartva koreográfusnak, hisz nem a tánc dominálta műveit.)
Decouflé már felnőtt testtel kezdett el a kortárs tánccal foglalkozni, oly sokféle előzetes előadói és társművészeti tapasztalat után. Innen azonban határozottan tudta, mi az útja: 1983-ban saját társulatot alapított, s ettől fogva folyamatosan lepte meg a legkülönb közönséget a legkülönb műfajokba sorolható alkotásokkal. Koreográfia, cirkusz, illúzió, s mindez filmen is: ez mind Découflé.
Bejön a Trafó tárgyakkal, jelekkel zsúfolt színpadára, bemutatkozik magyarul, (aztán átvált angolra), bekonferálja, hogy ezzel a műsorával egy kis élet-összefoglalót fog átnyújtani (most 49 éves), - és innen kezdve azután folyamatosan varázsol maga körött a színpadon.
Kezei, lábai, egész teste: a főszereplő, - leginkább megtöbbszörözve, az elképesztő videó technikának köszönhetően. Önnön testének visszajelentkezései az óriási vetítőfelületeken: a társszereplők. Néha ? miközben átöltözik (hogy ne unjuk meg külsejét, amin persze nem túl sokat változtat: fekete póló, fehér póló, - rövidebb nadrág, hosszabb nadrág)- a vásznon ?archív? kockák is megjelennek róla. A vagány, fiatal Découflé egykor sok álmélkodást kiváltó jelenetei.
Aztán leül, családi fotók kerülnek elő, kivetítve bemutatja őket, rém szellemes, frappáns kommentekkel (kicsit Janikovszky Éva stílben). Egyébként is sok a humor: szinte végig, nem csak verbális, de mozgás- és képi humor. Aztán ott a zene: a színpad bal szélén ott ül Joachim Latorget, és a legkülönb módokon fújja, zörgi, dúdolja a talpalávalót, felváltva ? vagy párhuzamosan ? a gépi zeneanyaggal.
Découflé önmaga többszörös képével játszik folyamatosan - legyen az akár csupán a keze. Hol önmagával libasorban táncol kánont, hol kezet fog saját tükörképével, - minden megtörténik itt, - hála nem csupán a showman végtelen fantáziájának, de az óriási technikai kapacitásnak is. (Bal kezét pl. a jobb kezében tartott gyufásdoboznyi kamerával veszi, képét több méteres kinagyításban kapjuk szimultán?)
Építkezés nincs: a jeleneteket bármilyen sorrendben is egymás mellé lehetne rakni - mindenesetre ez a nézőknek szemlátomást semmi gondot nem okoz: a zsúfolt nézőtér remekül szórakozik (olyan kevés a ?felhőtlenség? a színpadainkon!), s gyerekek is kacagnak valamelyik sorban?
