Varga Nóra, a Vas Megyei Levéltár munkatársa nemrégiben a még néhány éve is tabunak számító témához nyúlt, és A buja életnek gyakorlásábul szármozni szokott veszedelmes nyavalák címmel feldolgozta a századforduló szombathelyi kéjnőinek, illetve az ő egészségügyi ellenőrzésük és működésük szabályozásának történetét.
A dualizmus idején, Éhen Gyula polgármestersége alatt virágzott a város. Az urbanizáció sok áldásos újítása mellett felbukkantak Szombathelyen a városiasodást kísérő jelenségek, így a prostitúció is, azzal pedig a bujakór, a szifilisz. Ebben az időszakban jelentek meg a "tűrt házak", azaz bordélyok, amelyek a XIX. század közepéig nem voltak ismeretesek Magyarországon. Szombathelyen azonban már 1883-ban megjelent Gyuk Sándor főjegyző kézjegyével ellátva a város szabályrendelete a kéjelgési ügyet illetően. Rendelkezett egyebek közt a bordélynyitásról, a kéjnő fizetségéről, az orvosi vizsgálatokról és a türelmi bárca kiadásáról is.
Eszerint bordélyház csak félreeső helyen működhetett, ahol a kéjnőkön kívül más nem lakhatott. Szeszes ital felszolgálása és zenés mulatságok tartása tilos volt a házakban. A kéjnők "közerkölcsiséget nem sértő" magaviseletéért a bordélyosné felelt. Keresetének egyharmadát tarthatta meg a "dolgozó nő", hetente kétszer kellett orvosi vizsgálatra mennie, de a tulajdonos minden reggel megvizsgálhatta a hölgyeket. Ennek ellenére bizony előfordultak a vendégeket is érintő "kellemetlenségek".
"Hát kérem!! Mit gondolnak az urak?? Ez a hatósági ellenőrzés??? Hát egy rohadt és lelkiismeretlen k...a heteken át fertőzheti sorra Szombathely ifjúságának /:Öregek is akadnak, családapák is:/ legioit???? Talán e nélkül nincs elég baj??" ez a részlet egy névtelen levélből származik, melyet a Városi Tiszti Főorvos Úrnak címzett egy derék szombathelyi polgár, panaszolva: "két hét óta éppen a hatodik vagyok, aki pénzéért ily kedves emléket kapott".
A bujakór veszélye ellenére is virágzott az ipar Szombathelyen. Az 1890-es években már négy bordélyház üzemelt a városban, ki-ki választhatott a Becsali, a 27-eshez, a Tornyos, és a Vörös kínálatából. A tevékenység persze nemcsak ellenőrzött keretek között folyt. 1898-ban 17 csavargó kéjnőt tartottak nyilván, és mindenki tudta, melyik fürdőházban, vendéglőben ki az a pincérnő, cseléd vagy éppen kasszírnő, aki egyéb szolgáltatásra is kapható. (A kasszírnő kifejezésre egyébként néhány mai öregúr még mosolyog a bajsza alatt.)
Érdekes intermezzója a bordélytörténelemnek a dicsőséges 133 nap. A proletárerkölccsel ugyebár nem volt összeegyeztethető a prostitúció, így egyszerűen azt mondták: ilyen nincs is. Elvtársi üdvözlettel küldte panaszos levelét egy névtelen aggódó, aki a direktóriumhoz fordult sürgős segítségért 1919. április 10-én: "Már régóta figyeljük Sümegi urat és kedves nejét, mily gyalázatosan bánik a leányokkal és még a vendégekkel is. Ez sok lett volna a régi rezsim alatt is, nem a mai, világot megváltó proletárdiktatúra alatt!"
A prostitúciót persze nem tudta megszüntetni a proletárdiktatúra és később a szocializmus sem. Jó pár szombathelyi fel tudná sorolni a hetvenes évek (és a jelen) azon helyeit, azokat a mai vendéglátó-ipari egységeket, amelyek kuplerájként működtek, működnek. És vélhetőleg így lesz ez bármely rendszerben. Ez azonban már egy másik dolgozatnak szolgálhat témául.
|
|
