Az ünnepi tárlatot a Dunamelléki Egyházkerület hozta tető alá, több kurátor közös munkájával. A gesztusban van valami leszűkítés, mivel a történelmi Magyarországról a hangsúly inkább az egyházkerülethez tartozó területekre szorítkozik, de úgy foglalják össze a magyarországi reformáció ötszáz évét, hogy a témát kiszabadítják a szigorú értelemben vett vallási keretből, és minden hozadékával együtt szemlélik.
Kálvin első fellépésétől egészen máig precíz időrendben kapjuk az eseményeket, de minden epizódot más nézetben. A kezdet, a forrás maga a figura; a 16. század elejét Biblia-fordítások, egy Navarrai Katalin esküvőjére készült párizsi kárpit és Kálvin egyik saját kézírású dokumentuma jelzi ? ez az egyetlen, ami magyarországi tulajdonban van ?, de ez a néhány mű még csak rárajzolja Európa térképére a reformáció lehetőségét. Ami ezután jön, az már maga a történelem, a 40 kálvinista prédikátor gályarabságától II. József elhamarkodott türelmi rendeletéig, majd onnan egészen Bibó Istvánig és Fülep Lajosig.
Az önmagát ismétlő történelem markáns jegyeket hagyott a reformáció újkori vonulatán. A gályarab teológusok sorsa visszhangzott az 1950-es évek református pereiben, a Kossuth körül kialakuló református rokonszenv megismétlődött az 1956-hoz vezető időszakban, Pázmány Péter katolikus hitvédő szólamaira a XX. században Ravasz László református püspök életműve adott választ. A két végpont között pedig gazdag kincstár halmozódott fel, Lucas Cranachtól a Ráday, Rákóczi és Nádasdy családok építő, gyűjtő és történelemformáló szerepéig. A kiállításon a kézírásos családi bibliáktól és gyülekezeti énekektől a református templomépítészet tervrajzain, makettjein át a gótikus mintákat követő úrasztalai eszközökig ott látható-hallható az egész örökség.
A gazdag áttekintés azért hagyott egy kis hiányérzetet. Ami újat a reformáció hozott a katolicizmushoz képest, az forma és gondolat abszolút tisztasága, az életforma és a hit szoros kapcsolata. Ezt a puritán eszköztárat a kiállítás tárgyai csak néhány enteriőrben hozták, például ott, ahol a középkori önellátó szinten megrekedt ormánsági falvak vagy a Kalotaszeg tárgykultúrájából rendeztek be egy kis teremnyit. A többi tárlóban és a falakon korrekt beszámolót kapunk a kálvini örökség hazai gondozásáról, Mányoki Ádám és Barabás Miklós festményeit látjuk a magyar református arisztokratákról, templom-alaprajzokat a XIX. századból, a nagykőrösi református gimnázium tanárait, az élen Arany Jánossal, ma is használatban lévő ötvös-remekműveket és irodalmi ritkaságokat ? de igen keveset a reformáció mindennapjairól. A magasművészet mögött valahogy elhalványodik az egyszerű falusi iskolák, a családi nevelés, a kálvini etika jelentősége, és ettől finom torzulást szenved a téma. Pedig éppen a protestáns etikából vezette le Max Weber a kapitalizmus alapjait, ahogyan sok XX. századi gondolkodó a kálvini eszméket állította szembe a diktatúrákkal.
Mégis, néhány bizonytalan hangsúlyozás ellenére a kiállítás nagyszabású lett, a történeti fejezetek tárgyi illusztrációja rendkívül gazdag, az 1945 utáni református élet bemutatása sokoldalú. 1934 óta nem volt együtt ekkora anyag a hazai kálvinizmusról, és talán még sohasem kapott belőle a magyar közönség ilyen széles látókörű összefoglalót.
