Szüreti felvonulás – rendeletre?

A szüret időpontja az időjáráshoz és a gyümölcs éréséhez igazodik, de egy gazdasági szempontot is szem előtt tartottak eleink: a 18-19. század folyamán hivatalosan az adott városi, hegyközségi elöljáróság mondta meg, mikor kezdődik a munka – az érettségi fokon túl a földesúri dézsma beszedésének határidejét is szem előtt tartva.

A szüretkezdetet az Alföld több vidékén, Eger környékén Szent Mihály napjához (szeptember 29.), Erdélyben, a Dunántúl nagyobb részén és a Mátraalján hagyományosan Terézia napjához (október 15.), Borsod vármegyében pedig Lukács napjához (október 18.) igazították, de Kőszeg környékén például Orsolya napja (október 12.) hozta el a szüretet. Sőt, Tokaj-Hegyalján Simon Júda napjáig (október 28.) vártak vele.

A szüretet mindenütt nagy hangkeltéssel, kolompolással, fegyverek elsütésével kezdték. Ezzel elriasztották a vadakat és madarakat a területről, hogy az érett gyümölcsöt minél kisebb kár érje. A seregélyűzés persze nem ekkor indult: a szőlőcsőszök már az érés kezdetétől naponta többször is zajongtak a szőlőkben, hogy megvédjék az értékes bogyókat a vadkártól.

Volt, ahol az erős, meleg, napos nyár végén már augusztus végén nekiláttak a korai fajták szedésének, amikor beállt az adott bornak megfelelő cukor-sav arány – de a munkálatok vége is változó borvidékenként: egyes termőterületeken és fajták esetében sokszor decemberig is elhúzódhat.

De még mielőtt továbbmennénk a hagyományok változásainak megismerésében, fontos különbség a régi idők és a maiak közt, hogy

Kaló Imre mondta ezt, a borászok borásza elismerő címmel kitüntetett szőlész-borász, aki maga is felmenőitől tanulta a mesterséget. És milyen igaza van, hiszen fél évszázada valóban nem találhattunk olyan vidéki házat, amelynek nem volt megművelve a kertje, és ne lett volna mellette háztáji baromfi, disznó, esetleg tehén, mivel csekély termelőszövetkezeti jövedelmüket a falvak lakói ily módon egészítették ki – a részes cukorrépa-, uborka-, paprika-, paradicsomföld megművelése mellett.

A kertekben, ha több nem is, de az „uccajtótól” a ház sarkáig egy-két sor szőlő is megtermett. Nem volt akkor mindenki borász, de annyihoz értett, hogy a disznótorig elkészülhessen az otelló, a „szagos” izabella, az oportó, a kékfrankos vagy akár még a delavári és a karmin – és lehetne még sorolni, melyik – szőlőből az a bor, amelyet akkor és utána, év közben megittak. Mindenki elkészíthette a saját borát, és ízlelhették egymásét is – ami alkalmat teremtett az összejövetelekre.

Mára ennek vége, mivel a kertek többsége nem gyümölcsöt és zöldséget terem, hanem pázsit és örökzöldek, dísznövények lakják – a háztájinak pedig híre-hamva sincs, sőt van, ahol tiltják és büntetik is az állattartást.

Ezért más ma beszélni a szüretről, mint fél évszázada. Ahol még vannak a falvak határában szőlőhegyek, ott ma is létezik a szüret mint közösségi munka, de sokan már gépesítve szüretelnek. Kivételt képeznek az igazán fontos, nagybecsű dűlők, ahol a kézi munkaerő elengedhetetlen a minőség megtartásához.

Először a csemegeszőlők kerülnek a metszőollók és kacorkések alá. Ezeket nyers fogyasztásra szánják, s csak utánuk jönnek a borszőlők a szüretelő asszonyok kezébe, onnan a férfiak háton hordott puttonyába, csöbörébe, majd a szállítóedényekbe, amelyeket összeszedve visznek a pincék elé, majd régebben a taposókádakba, présekbe.

A szüret is olyan munkaalkalom, amelynek során a munka és az ünnep összekapcsolódik. Ahogy másik nagy társas munkánk befejeztével aratófelvonulásokat és aratóbálokat tartottak, ez volt jellemző a szüretre is. Ennek végeztével számos településen felvonulást és bált rendeztek, és sok helyen még ma is rendeznek.

Ez az ünnepjelleg leginkább a 19-20. század fordulóján domborodott ki, amikor is megjelentek az agrársztrájkok, elsősorban aratás alkalmával, és áthatottak a szüretekre is. Ezek rendezésére a Bánffy-kormány földművelésügyi minisztere, Darányi Ignác valamennyi gazdasági egylet elnökéhez, több vármegye közigazgatási előadójához, illetve gazdabizottsági elnökéhez intézett, „bizalmas, saját kezéhez” jelzéssel szignált leiratot fogalmazott meg, mely szerint a sztrájkok csillapítására a

kellene tenni.

Méghozzá nemcsak különböző községi hitelszövetkezetek, ingyenes községi népkönyvtárak, munkás-olvasóegyletek és segélyalapok létrehozásával, hanem úgy is, hogy a gazdák a cselédeiket negyvenévi hű szolgálatukért – lehetőleg ünnepélyes keretek között – dicsérő oklevéllel és jutalomtárgyakkal tüntessék ki. Sőt: legyenek bálok is.

Ez a „különleges leirat” végül nemcsak az aratóünnepek megszervezéséhez vezetett, hanem a többi társas munkára, így a szüretre is alkalmazták. Mindezt a miniszter 1906-ban még egy szüreti felvonulási forgatókönyvvel is tetézte, amely pontosan leírta a szüreti felvonulás tisztségviselőit és a felvonulás menetét.

Eszerint azt a bíró és a bíróné vezeti. A bíró meglett korú legény volt, a bíróné pedig lehetőleg a menyasszonya. Hintón ültek, a férfi nemesi viseletben, szájában tajtékpipával. A leány is magyar ruhába volt öltözve. Őket csikósnak vagy csősznek öltözött legények követték, bő gatyában, árvalányhajas kalapban. A csőszleányok kocsin követték őket, „magyar ruhába” öltözve.

Ezután zsánerfigurák jöttek, akik között voltak cigányok, de akár gólyamaszkos alakoskodók is. A menetet a kisbíró zárta, aki – bejárva a falut – kihirdette a szüreti bált. A felvonulás a gazda házáig ment, ahol szőlőindával átkötötték a kezét, és átadták neki a szüreti koszorút, mely a későbbi mulatság fontos eleme lett. Itt a gazda megjutalmazta a legjobb munkásokat, és efféle rigmussal köszöntötte a szüretelőket:

A táncos mulatságot rendszerint egy nagy közösségi térben tartották, ez lehetett egy vendéglő vagy az akkor már több településen létrejövő népkörök, olvasókörök nagyterme, melyet szőlőfürtökkel, őszi gyümölcsökkel díszítettek föl. Készítettek szőlőkoszorút is egy abroncsra, melyet magasra akasztottak. A legények a bál alatt aztán innen igyekeztek szőlőt lopni. Ha a csőszök rajtakaptak valakit, a bíró elé vitték, aki pénzbüntetést szabott ki az illetőre. Éjfélkor elárverezték a koszorút. A pénz a bál bevételét gyarapította. Ennek a Darányi-féle, központi forgatókönyvnek köszönhető, hogy országszerte olyan egységes a szüreti felvonulások és bálok hagyománya.

Általánosan elmondható, hogy a 20. századi szüreti szokásokban eltérő korú, jellegű és eredetű agrárrítusok, maszkos és dramatikus szokások, illetve a céhes élet közösségi megnyilvánulásai találhatók meg. Mai formájukban a szüreti felvonuláshoz, menethez és a bálhoz vagy mulatsághoz kötődnek. A céhes iparnak köszönhető kiemelkedő hagyomány az Erdőbényén ma is élő bodnártánc, melyet hordóabronccsal, meghatározott formában és koreográfia szerint táncolnak, és generációról generációra adják át.