Nagy Csillát kiváló táncosként ismertük meg évekkel ezelőtt, később Goda Gábor összművészetet vállaló társulatában talált otthonra, alkotói közegre. Most az együttes berkeiben az Artus - gyárépületben kialakított - játszóhelyén önálló esttel jelentkezik. Témaválasztása vakmerő, hiszen kézenfekvő dolgot választ. Egy épület inspirálja az omladozó falaival, egy épület, ahol a táncos-koreográfus a mindennapjait tölti. A téma tehát maga a helyszín, mely ezáltal többet jelent, mint puszta tér; pokolra szállás, mitikus utazás, elvarázsolt kastély.
Vezetőnk eleinte egy idős gondnoknő - bár kissé eltúlzott karakter a fiatal és energikus táncosnő számára és valójában a realisztikus indítás, a kibeszéléssel túlságosan szájbarágósra sikeredik. Nagy Csilla szürke köpenyben, ócska papucsban csoszogva még akkor sem meggyőző, hogyha kizárjuk gondolatainkból korábbi, emlékezetes szerepeit. A gondnoknő - miután szigorúan elmondja a gyárlátogatás szabályait - kulcsával kinyitja a hatalmas vasajtót és ezzel kezdetét veszi az utazás. Teremről teremre vonulunk, az elhagyott gyár hideg és rideg falai között minden épületrész más és más világ. Az egyikben vörös ruhás táncosnő vagy koreográfus okítja láthatatlan tanítványát vagy önmagát, máshol földön heverő kartondobozokon mutat be kortárs táncművet a tréningruhás táncos, később alacsony belmagasságú, sötét szobába érkezünk ahol a friss, illatos avarban taposva méregetjük egymás alig kivehető körvonalait.
Nagy Csilla - József Attila Szabad ötletek jegyzékében használt fogásához hasonlatosan - szabadjára engedi gondolatait és asszociációinak nem vetve gátat, mindent mond, mutat, eltáncol, amely csapongó gondolataiban megjelenik. József Attilánál ez már a téboly jele volt - Nagy Csillánál inkább az önkifejezés eszköze. Remélhetőleg. Súlyos kérdések merülnek fel a folyton beszélő előadó monológjaiban, mint például a koreográfus vívódása, aki a legjobb táncelőadást kívánja létrehozni, vagy a férfi-nő együttélésének problémái, de beleláthatunk egy olyan nő lelkébe is, akit lelkiismeret-furdalás gyötör, mert édesapja mindig is fiút szeretett volna. A témákhoz megtalált vizuális elemek közt minőségbeli eltérések láthatóak. Kiemelkedő jelenete az előadásnak, amikor a magas párkányra felkapaszkodott táncosnő meztelen hátát használja bábként és tarkóján állva, kezét szabaddá téve azt a hatást kelti, mintha medencéje és alfele ormótlan fejjé alakulva válaszolna egy interjú kérdéseire. Emlékezetes a kartondobozok közötti, allűrök nélküli táncjelenet is, ahol néhány perc erejéig Nagy Csilla megcsillantja kitűnő táncosi kvalitását. Kevésbé erős viszont a téglát vonszoló jelenet, vagy az avarban kúszó, zseblámpát osztogató etap. A táncos nádszál vékony testét nem kímélve tartja ki a gyötrő pózokat, siklik bele porba, homokba, üvegszilánkba. Félelmetes energiával dolgozik, mégis a felvetett kérdések, gondolatok érdektelenné válnak, elúsznak a gyár falai között. A jelenetek nem állnak össze egységgé és ezen még a pokoljárás záró akkordja, a festőien szép, teátrális kép sem segít - amikor egy kivilágított lépcsőn lépdel fel a vörös ruhás, hatalmas hajkoronájú lány- az előadás szétesik és csupán néhány képet, benyomást hagy hátra.
Nagy Csilla a Gyár című darabjában beleképzeli az épület termeibe saját világát, vagy azoknak az embereknek a fájdalmait, akik valaha e falak között dolgoztak. Bár dramaturgiailag zárt szerkezetet használva megtartja a keretes formát és visszatér a realisztikus szerepbe, nem sikerül jobban elmélyíteni üzeneteit, felkiáltásait, csupán formailag rendezi a produkció sorait.
