Bohumil Hrabal úgy vélekedett, az Őfelsége pincére voltam az első klasszikus értelemben vett regénye. Az 1971-ben keletkezett történet mindenképpen kilóg az életműből, amelyet szokás a századelő és az első köztársaság korát, valamint a szülők életét megidéző úgynevezett "emlékező művekre", és az író saját tapasztalataiból táplálkozó szövegekre osztani. Az Őfelsége... sem ez, sem az, hiszen a Hrabaltól szokatlanul pergő és feszes cselekmény évtizedeken ível át, amire nemigen akad több példa a művek sorában.
A film elkészültét meglehetősen sok zajos esemény előzte meg, ezek közül kiemelkedik az, hogy a rendezés jogát eredetileg egy másik, ugyancsak tehetséges cseh direktor kapta, akit a felpaprikázott Jii Menzel bosszúból nyilvánosan vesszővel vert el a Karlovy Vary-i filmfesztiválon. Fura ez attól, aki szeret úgy nyilatkozni, hogy valójában soha életében nem talált ki semmit - amit csinált, azt mindig felkérésre készítette. Ezért a filmért azonban küzdött. Istennek hála! Magam is úgy vélem, tartozott ezzel az egykori alkotótársnak, és nekünk, nézőknek.
Menzel nem mellékesen az egyik legszimpati-kusabb arc poeticával dolgozó rendező: szerinte egy film valakinek hihetetlenül sok pénzébe kerül, ezért olyanná kell tenni, hogy visszahozza az árát, vagyis lehetőleg minél több embernek tessék. Ez a nézőbarát szemlélet, amely a számára oly kedves Karel apekkel rokon alkotóvá teszi őt, végighúzódik az életművén. Valószínűleg, ha valaki a munkásságával kapcsolatban kiejtené a művészet szót, morogna egyet. Ő jobban szereti a mesterember pózát, de nem érdemes hinni neki: ő ugyanis valóban művész, méghozzá különleges érzékenységgel és egészen poétikus világlátással.
Mindezek ellenére előkerült néhány új ötlet, ami nem, vagy elvétve szerepel az eddigi életműben. Ezt a nagy ívű sztorit bizonyosan nem lehetett volna másként elmesélni: narrátor beszél a filmen, méghozzá sokat - maga a megöregedett Jan Dit (Oldrich Kaiser) meséli el élete történetét (a fiatal Jant Ivan Barnev alakítja). Bevallom, én a narrátoros filmeken vagy szenvedni szoktam, vagy ott hagyom őket néhány perc után, de mivel itt sokszor a narráció zár le poénnal egy jelenetet, vagyis az a cselekmény szerves részéve tud válni, nem zavaró. Újdonságnak számít az is, hogy Menzel kollázstechnikát alkalmaz a filmben: archív híradórészleteket vág be, eredeti Hitler-rádióbeszéd hangzik el, a film első perceiben pedig a burleszkszerű jelenetsort (amihez hasonlóval később is találkozunk) ott kivételesen fekete-fehérben, feliratozással, ragtime zenével adja elő. És végül tőle szokatlannak tetszik az a néhány számítógépes trükk, amelyet poéngyilkolás nélkül nem tudnék elemezni, ezért meg sem kísérlem. Mindezek egyáltalán nem hatnak rosszul, tökéletesen egész, ügyesen kidolgozott filmet kapunk.
Ezt a cselekménygazdag, hömpölygő regényt nem lehetett könnyű vászonra igazítani, egy analóg történetmesélés itt valószínűleg unalmasnak is hatott volna. Menzel váltogatja a karrier egyes eseményeit az öreg, börtönből kiszabadult, útkaparóként dolgozó Dit csendes, békés napjaival, mégpedig úgy, hogy ezek a jelenetek oda-vissza összecsengenek egymással, és sokszor épp ezek az összecsengések szolgálnak egy-egy poén alapjául. Kiváló ötlet volt több regénybeli figurából egyet gyúrni: ilyen Walden karaktere (Marián Labuda), akit rögtön az elején láthatunk a virslis jelenetben, majd egyre gazdagabb kereskedőként, végül pedig a deportált zsidók között. Így lehetőség van egy második virslis jelenet beszerkesztésére, amely Menzel munkásságának kivételesen szívbemarkoló képsora.
Apropó érzelmek! Úgy gondolom, az Őfelsége pincére voltam a Hrabal-Menzel filmek között azokhoz tartozik, amelyekben a két alkotó világa a legközelebb tud kerülni egymáshoz. A Hóvirágünnep, a Szeszélyes nyár, a Sörgyári capriccio inkább komédiára sikeredett, az olyan mozik azonban, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Pacsirták cérnaszálon vagy ez a mostani alkotás a Hrabal által kedvelt groteszk események és a Menzel által a klasszikus vígjátékokból átörökített elemek mellett felfedezik az emberi esendőséget, a személyes tragédiát, a lelki tisztaság szépségét. Menzel talán még soha nem merészkedett olyan messzire, mint ennek a filmjének néhány jelenetében. Például abban, amelyben a harmadik birodalom hősei kar és láb nélküli rokkantakként térnek vissza a frontról, de az egykori Csendesség Szálló medencéjében meztelenül fürdőzve, a gyepen mankók segítségével futballozva készülnek arra, hogy megint visszatérjenek a harctérre. A néző nem tudja, nevessen vagy szomorkodjék a sorsukon.
És, persze, nem beszélhetnénk igazi Menzel-filmről, ha a képsorok nem volnának tele dúsan terített asztalokkal és csinos hölgyekkel. Nem titok, hogy Menzel nem iszik, nem dohányzik, nem lóversenyezik és nem kártyázik - kínos kimértségét a szebbik nem előtti hódolattal igyekszik ballanszírozni. Így tökéletesen érthető, hogy bekasztingoltatta Csehország legcsinosabb fiatal színésznőit, akiket előszeretettel filmez lenge öltözetben. Cicik és sör - mondhatnám gúnyosan, de nem volna igazam két okból sem. Az egyik az, hogy Menzel - ahogyan a többi filmjében sem - nem válik alpárivá, közönségessé, a rövid szerelmi jelenetek valóban a nő előtti hódolatról árulkodnak, nem a testiség ajnározásáról. A sörrel kapcsolatban pedig: hááát... Én azt mondom, ez az ő gyenge pontja. Ha az ember egy Hrabal-szöveget olvas, minden sorából kitűnik, szerzője írás közben érzi a sör ízét, hőmérsékletét, az ételekről szóló passzusokból pedig szinte felcsap a bódító illat. Menzel sosem tudta ezeket belülről mutatni, egészen egyszerűen azért, mert nem ismeri, így nem is szeretheti a kocsmák világát. Az Őfelsége pincérében például éppen az abesszin császár lakomája a legkevésbé érdekes jelenet - tessék csak összehasonlítani az irodalmi eredetivel, amelytől minden jóravaló olvasó azonnal éhes lesz. Ez azonban cseppet sem tud rontani a film szépségén, emelkedettségén. Tényleg ritkán látni olyan mozit, amely szórakoztató és felkavaró egyszerre, amelyre a néző még akkor is emlékezik, amikor beül a kocsiba, vagy felszáll a villamosra.
