„Az eltelt négy év kevés volt, hogy elfogadjam a hiányát. Naponta ötlik eszembe, mi minden lenne másként, ha élne. Bár hatalmas a hátrahagyott életmű, mégis torzóban maradt. Páratlanul széles zenei és szellemi horizontján ott világítottak az elmúlt évszázadok és korunk óriásai, akikkel szemben kötelességének érezte műveik leghűségesebb tolmácsolását. Súlyos adósságokat törlesztett” – véli Kovács Géza.
„Szoros együttműködésünk is adósságtörlesztéssel kezdődött – folytatja –, Schönberg gyönyörű, késő romantikus műve, a Gurre-dalok hazai ősbemutatójával. 1996-ban szövetkeztünk a két év múlva megvalósult bemutatóra; akkor még nem sejtettük, hogy a haláláig tartó két évtized együtt-munkálkodása követi ezt az emlékezetes produkciót.
Kíméletlen volt önmagával szemben, és gyakran türelmetlenséggel töltötte el a világ tökéletlensége.
A tehetség, a képességek hiányát elfogadta, de a tehetséges emberek lustaságát, igénytelenségét nem tűrhette.”
Nem kétséges, hogy munkásságának, ezen belül a Filharmonikusoknál eltöltött két évtizedének a zenetörténet lapjain a helye – állítja a volt főigazgató.
„Ugyanazzal az otthonossággal mozgott Bach oratóriumainak magasságba vezető oszlopai között, mint Jeney Zoltán Halotti szertartásának megrendítő világában. Sokunk számára általa lett grandiózus cirkuszi vállalkozás helyett felemelő élmény Mahler 8. szimfóniája. Liszt, Bartók, Kodály, Debussy, Rachmaninov, Ravel műveiből készült átiratai új térbe helyezték az eredeti remekműveket. Megírta Schönberg Mózes és Áron című operájának második felvonását, és elővette Richard Strauss mellőzött operáit, bebizonyítva, hogy ugyanolyan ragyogó csillagok, mint az életmű slágerdarabjai.”
Kovács Géza szerint komplex, megkérdőjelezhetetlen zongoraművészi, kamaraművészi, karmesteri és filológusi tudása és teljesítménye okán egyértelmű volt, hogy csakis ő lehet a Bartók Új Sorozat művészeti vezetője.
„E lemezsorozat minden egyes darabja mérföldkő, amely hitelességével, ihletettségével, páratlan művészi színvonalával még sokáig övezi azt az utat, amelyen a Bartók-interpretációnak járnia kell.” A sorozat – fájdalom – befejezetlen maradt.
„Még vagyunk jó néhányan, akik személyiségéről közvetlen emlékeket őrzünk. Anekdotákat, történeteket, a pillanattal elillanó rögtönzéseket, elképesztő »agykapacitása« megnyilatkozásait, perzselő lobbanásait és derűjét. Jómagam a kormánykeréknél álltam, ügyelve, hogy ne sodródjon hajónk bajba, miközben ő mint látnok felfedező sürgetett, mert tudta, egyedül ő tudta, hogy az a föld, ami a mi térképeinken nem is látható, ott kell hogy legyen valahol a látóhatár szélén. És e föld rendszerint ott volt.”
Sanghajban Kovács János vezényelte a zenekart. Kocsis bízott benne, hívta korábban is.
„Sok évvel ezelőtt egész napos Bartók-ünnep a Zeneakadémián, reggel tíztől késő estig, felvonul a magyar zenei élet apraja-nagyja. Jelenésre várva beszélgetünk Kocsissal. Egyszer csak azt mondja:
Tudod, Janó, elegem lett abból, hogy az engem kísérő karmesterek legtöbbjének fogalma sincs az adott darabról, no, ezért kezdtem vezényelni.
Értettem, mert én is régóta hajtogatom, hogy a dirigensi szakmát javarészt szélhámosok uralják” – idézi fel a Kossuth-díjas karmester.
„Többször játszottunk együtt Kocsissal, egyszer például Ljubljanában. Akkoriban állt a Nemzeti Filharmonikusok élére, mesélt a körülményekről. Kemény próbajátékot tartott, ami nagy vihart kavart. Örök probléma volt az NFZ-nél, hogy ő képtelen volt elviselni a nem ezerszázalékos odaadást.
A muzsikusok meg szenvedtek a kevéssé cizellált kifakadásaitól; sokak életét megkeserítette.
Amikor végképp elvesztette a türelmét, rájuk förmedt:
– Hát nem értitek?!
Odacsörtetett a zongorához, úgy mutatta meg, mit akar.
Tény, hogy a saját zenekara »szívta meg« a maximalizmusát; nyilván azt gondolta: »én választottalak benneteket, dolgozzatok e szerint«. Ma már elismerik, némelyek talán hiányolják is azt az univerzális tudást, amit kaptak tőle.”
Ha más együtteseknél próbált, szinte kenyérre lehetett kenni. A zenekari próbái konfliktusmentes tanítások, szinte akadémiai kurzusok voltak.
„Egyesek kárhoztatták, mert valóban nem volt túl szép a vezénylése. De akik számára a dirigálás egyfajta koreográfiai művészet, azoknak két felvételt ajánlok figyelmébe: A fából faragott királyfit és a Concertót Bartóktól. Ha valaki abszolút fakezű, nem készít ilyen túlszárnyalhatatlan, etalonértékű felvételt.”
Amit ő persze már megtagadott, mire megjelent, újat szeretett volna készíteni; erre sajnos nem került sor.
„Amikor szóba került, hogy helyette én megyek Sanghajba, bementem hozzá, hogy beszéljünk a darabokról. De volt egy hátsó szándékom is. Készültem Dohnányi Ünnepi nyitányára, annak van egy szerzői kézirat példánya, amin Sherlock Holmes sem igazodna el. Tudtam, hogy Kocsis éppen gépbe írja a partitúrát, ezt akartam elkérni. – Odaadom – mondta –, de kellene még egy hét, hogy beírjam az artikulációt meg a dinamikát. – Hagyd a csudába, én a kottafejeket szeretném látni – válaszoltam. – Ugyan, Janó, megtanulod egy éjszaka – hárította el. – Látod, Zoli, ez a te bajod – feleltem –, azt hiszed, földi halandó kollégáid ugyanazt meg tudják megcsinálni, amit te.”
Kovács János szerint rangsort csak teljesítmény szerint állított.
„Meghívta Borisz Berezovszkijt, aki úgy érkezett meg, hogy alig volt fogalma Bartók II. zongoraversenyéről.
A próbán Kocsis szégyenszemre felállította, aztán éjfélig tanította a sztárzongoristát.
A darabban a trombitának a két szélső tételben különösen nehéz feladata van. Lement a koncert, siker; Berezovszkij felállt, odalépett Kocsishoz, hogy együtt hajoljanak meg. Ő félretolta, és odament kezet fogni azzal a kiváló szólamvezető trombitással, Tóth Lászlóval, aki ezen az esten remekelt.
Médiumnak láttam, aki azért érkezett a szellemvilágból közénk, hogy általa szólaljanak meg a remekművek. A küldetését betöltötte.”
Antal Mátyás, a Nemzeti Énekkar karigazgatója majd 19 évet dolgozott együtt Kocsis Zoltánnal a Nemzeti Filharmonikusoknál, de ismeretségük még a tanulóévekből való.
„Különös véletlen, hogy a Szent István körút 22.-ben édesapám, Antal István és Kocsis egy emeleten laktak, és – ha jól emlékszem – az 1970-es évek elején egyszerre tanulták Bartók II. zongoraversenyét. Folyamatosan átszaladgáltak egymáshoz konzultálni. Apámat elsősorban Zoli páratlan memorizálási technikája érdekelte, Kocsist viszont apám formai gondolkodásmódja. Ebben a kapcsolatban egyáltalán nem számított a köztük lévő 43 év korkülönbség.”
Fuvolistaként a Magyar Állami Hangversenyzenekarban játszott, 1990-ben ugyanennél az intézménynél az Állami Énekkar karigazgatója lett.
„Kocsis 1997-ben vette át az ÁHZ-t, amit az ő elképzelései szerint 1998-ban neveztek át Nemzeti Filharmonikusokká. Így lett az énekkar is Nemzeti Énekkar.
Kocsis nemcsak a repertoáron akart változtatni, hanem teljesen más arculatot kívánt adni az együtteseknek. Ő is, akárcsak Mahler, örökös harcban állt a tradícióval, amelyet egyfajta elporosodásnak, slamposságnak tartott.”
A Vörösmarty térről egy rövid kitérővel 2005-ben költöztek be a Müpába. „Ahol csupán egy gipszkarton fal választott el bennünket egymástól.
Ez a fal szimbolikus értelmet nyert; időnként túl vékonynak, máskor túl vastagnak bizonyult.
A munkakapcsolatunk tartalmilag hihetetlenül izgalmas és eredményes volt, de művészeti vezetői stílusunk, gondolkodásmódunk rendkívüli módon különbözött.
2000-ben Zoli radikális rostát csinált a zenekarban, ami az én elveimmel teljességgel ellenkezett, ezért ugyanezt én nem tettem meg az énekkarnál. Vagy egy évig igen feszült volt a viszonyunk. Aztán szerencsésen feloldódott az ellentét.”
A repertoár reformjában mint a Nemzeti Énekkar karigazgatója erősen érdekelt volt.
„Hihetetlen élményeket, bemutatókat köszönhetek-köszönhetünk Zolinak; olyan hatalmas, itthon addig soha nem hallott alapműveket, mint Schönberg Gurreliedere és Mózes és Áronja vagy Debussy Pelléas és Mélisande-ja, amely Kocsis előadásában felejthetetlen volt. Nevéhez fűződnek a szinte ismeretlen Richard Strauss-operák bemutatói is.”
Ez a sorozat a halála miatt sajnos befejezetlen…
„Ez valóban nagy hiány. Kocsis nem volt primeren operakarmester. Talán épp emiatt történt az, hogy a Capriccio című operában a külföldi vendégművészek súgó nélkül nem vállalták az előadást, így elkészült a Müpa történetének első súgólukja, én pedig – mivel az énekes rendpróbákat tartottam – váratlanul súgóként debütáltam. Franz Havlata, a kiváló bécsi basszista fel is ajánlott nekem egy súgói állást a Bécsi Staatsoperben, persze csak tréfából.
Számomra a Kocsissal való együttműködés legizgalmasabb olvasata talán az volt, ahogy
az egész zenetörténetet, sőt talán az egész világmindenséget valamilyen teljes egységben ismerte és összefüggéseiben látta.
Mindenben, amit tudott, megtalálta a kapcsolódási pontokat. Hogy kicsit karikírozzam ezt a képességét, szerintem a kínai konyha és Mozart között is simán talált volna kapcsolatot. Engem az a csaknem két évtized, amit együtt töltöttünk, időről időre elvarázsolt, és általa ismeretlen mélységekbe sikerült belelátnom.”
„Az 1970-es évek közepén a MÁV Szimfonikusok zenekari muzsikusaként korán felfedeztem Kocsis bámulatos tehetségét. Személyes kapcsolatba azonban csak 1992 után, a Budapesti Fesztiválzenekar állandóvá válásakor kerültünk” – meséli Fenyő Gábor zenei szerkesztő, szakíró.
„Fischer Iván keresett meg, hogy legyek az együttes zenekari titkára. Ők ketten vezették ekkoriban a BFZ-t. Elindult egy újfajta kamarasorozat Kávékoncertek címmel. Ezeknek deklaráltan Kocsis volt a művészeti vezetője, helyszíne pedig a Fővárosi Önkormányzat díszterme. A programokat ő állította össze, játszott is, és alkalmanként bekerült a műsorba egy-egy kisebb zenekari darab, ezeket vezényelte is. Azt hiszem, akkor, ott kóstolt bele a vezénylés ízébe. Én pedig megismertem kérlelhetetlen igényességét; azt, milyen pontosan fogalmazta meg, hogy mit kíván a muzsikustársaitól.”
Voltak turnékon is együtt.
„Amikor nem volt szó zenéről, nagyon más embernek mutatkozott. Egyszer télidőben az athéni Megaron Concert Hallban léptünk fel. Koncert után vacsorázni mentünk, amit
Kocsis azzal nyitott, hogy egy nagy tál olívabogyót kért a pincértől.
Meglepett, hogy mennyire vérbeli ínyenc volt; tökéletesen tudta, hogy mit, hol és mikor érdemes enni. Bámultam az irodalmi tájékozottságát; töprengtem, vajon mikor lehetett ideje Tolsztoj, Dosztojevszkij és mások műveiben elmélyülni.
Nem egészen egy év után visszatért a MÁV Szimfonikusokhoz, később a zenekar igazgatója lett.
„A rendszerváltás után, ahogy más zenekarok, mi is nehéz helyzetbe kerültünk, elképzelhetetlenül kevés pénzünk volt. Nagyon szerettük volna Kocsist meghívni, de képtelenek voltunk a rangjának megfelelő szólistagázsit adni. Ezért azt találtuk ki, hogy két koncertet ajánlunk neki: egyet, amire zongoristaként kértük fel az általunk szerkesztett programhoz. A másikon vezényelt, amit csak akart, a műsort is ő állíthatta össze – teljesen szabadon. Ez a metódus jól működött.”
Az emlékkoncert zongoraszólistája Balog József, aki így emlékezik:
„Sajnos csak későn, életének utolsó éveiben találkozhattam Kocsis Zoltánnal. Első szólista-karmester fellépésünk éppen Liszt Haláltánca volt, amit november 6-án is megszólaltatok. Az utolsó alkalommal pedig velem játszotta el Bartók két zongorára és ütősökre írt Szonátáját. A felvételt őrzöm, mert nagyon jelentősnek érzem. Különösen büszke vagyok rá, hogy a Bartók-műben az az érzésem, mintha egy ember zongorázna.
Mintha ott és akkor átadott volna egy képzeletbeli stafétabotot.
A próbákon mindig nagyon jó hangulat volt, teljesen egyenrangú partnerként kezelt.”
Kocsis figyelmeztette, hogy amikor azt hiszi, egy darab már nem lehet jobb, akkor kezd „lefelé menni.” Életre szóló a tanács.
„Bár én is így éreztem, ennyire világosan soha nem tudtam magamnak ezt megfogalmazni. Ő ebben is egyedülálló volt: pontosan meg tudta mondani, mitől lesz még jobb egy darab és egy-egy előadás. Egyébként sok mindenről beszélgettünk a fellépések előtt, és többször zongorázott is nekem. Ilyenkor az embernek földbe gyökerezett a lába; rögtön lehetett érezni, hogy korunk egyik legnagyobb tudású és hatású zenésze nyilvánul meg.
Mindig az adott tehetséghez mérten volt szigorú. Ha az ember felkészült, és kérdezett tőle, szívélyes volt, és mindenre válaszolt. Nincs olyan próba, hogy ne emlegetnénk a tanácsait, hogy ne jutna eszembe egy-egy mondata gyakorlás közben, hogy egy-egy szituációban ne idéznénk elképesztő humorát. Ezzel nemcsak én vagyok így, hanem szinte mindenki, aki jól ismerte.
Korábban sokszor álmodtam vele – úgy, hogy még nem is ismertem –, és a zenéről beszélgettünk. Ilyen hatással volt... Nagyon és egyre jobban hiányzik a magyar zenei életből!”
Közismert, hogy Kocsis igen sokra tartotta Balog Józsefet.
„A rengeteg siker mellett kudarcok is értek, amikből természetesen rengeteget tanultam. A családom mellett a legnagyobb erőt mindig azok a nagy zenészek adták, akiket nagyra becsülök, és akik elismerték a munkámat. Lazar Berman, Zubin Mehta, Komlósi Ildikó, Kocsis Zoltán vagy éppen két hete Varga Gilbert egy-egy elismerő tekintete, kacsintása, mondata nemcsak felelősséget hoz, de hatalmas energiát is ad az elkövetkezendőkre.”
A Nemzeti Filmarmonikusok november 6-án Emlékezet koncertet adnak Kocsis Zoltán előtt tisztelegve.
Nyitókép forrása: MTI / Soós Lajos
