A szombathelyi Derkovits-lakótelepen nőttél fel, és most Derkovits címmel jelent meg az új Anima Sound System-album. Mit gondolsz, létezik olyan, hogy lakótelepi identitás, vagy a lakótelep pont az identitás felszámolására tett emberkísérlet terepe?
Az, hogy miért hozták létre a telepet, tökéletesen elveszik abban az információs és érzelmi túlcsordulásban, amely nyakon önt már akkor, amikor rágondolok, hogy hol nőttem fel, milyen hatások értek ott, s pláne ha személyesen is ott vagyok, márpedig ha Szombathelyen vagyok, gyakran elsétálok ám a „Derkóra”. Nem oly régen még az iskolámat is végigjártam, sőt a naplónkból kiesett egy oroszdolgozatom is, egyből minden eszembe jutott, például hogy egyáltalán nem volt bársonyos az a diktatúra a 70-években, ugyanakkor meg persze Johan Cruyff és Johnny Rep és punk és ős-Beatrice – ami nem keverendő össze a mostani Ricsével –, és első ismerkedéseim a jazz-zel és Cseh Tamással és az irodalommal, ami meg pazar volt. Szóval ambivalens időszak volt az eszmélésem. És ezek mind eszembe jutnak alkotás közben. Meg hogy belőlük-ezekből vagyok ma is. De Derkovits Gyula elsősorban mint határsértő művész volt jelen az életemben, írtam is róla egy dalt a lemezre, amelynek több verziója is felkerült az új albumra, ahol arról énekelünk, hogy „Gyula vörös nem volt, de annak hazudták a vörösék. A mai kor ugyanúgy kiköpte / Rágós falat ezeknek / Az igazság mélyen alszik, és neked / Kell most felébresztened”. Hát szóval így: Derkovits az igazságra való törekvésünk alapja, egyik korszaknak sem kóser, vörösök és narancsosok egyaránt nem értik és értékelik.
Nemrég jelent meg a Kedves Teréz! című lírai naplód, amelyben főleg a Martonvásárhoz fűződő kapcsolatodról írsz. Az ősfás park után a lakótelepi gyerekkor terel a centrumba. Te, aki állandó mozgásban vagy, éjszakai életet élsz, turnézol, DJ-zel, akinek ennyire fontos az identitás – és ahogy Tolkien fogalmazta egyszer, az „utolsó otthonos ház” –, akkor miért vagy mégis állandóan úton?
Az identitásom maga az „úton levés”. És az, hogy tradíció és az újra törekvés, vagy éppen a lakótelep és a kastélypark ugyanaz az ihletadó forrás. E kettő között vándorlok, de a koncertek és az írás, az irodalmi előadások és a tanítás mind-mind ugyanannak a fának az ágai-bogai. Ugyanúgy száguldozom a különböző állomások között, mint 30 éve, most talán tervezettebben, de ugyanolyan – ha nem még jobban – szenvedélyesen.
A Derkovits album konceptuális megközelítésében és hangszerelésében is érezni vélem a Laibach hatását. Volt ebben némi tudatosság, vagy sokszor úgy veszed a levegőt, mintha Ljubljanában lennél, és ez fel sem tűnt?
A Laibach és a Neue Slowenische Kunst nemcsak diplomamunkám témája volt a rendszerváltás idején, de az a fajta távolságtartó, mindenbe humort és kíméletlen, de mégis elemelt-szürreális társadalomkritikát belelátó attitűd magával ránt ma is. A lemezen tényleg erősebb az aktivista attitűd, mint a közelmúltban, ahol mindent a gospel vagy annak különböző alakváltozatai vittek (Good Luck Boytól a Crossroadsig) és a spiritualitás. llyen szempontból verbálisan némely dalban visszakanyarodtunk a Shalom rendszerellenes vagy a We Strike album alterglob eszmeiségéhez is, de a Derkovits ennél összetettebb lemez: úgy beszél a társadalmi folyamatokról, hogy közben megőrzi az Anima popzenekari státuszát, és úgy kísérleti vagy éppen Hugo Ballt és a dadaizmust megidézően avantgárd, hogy közben Simone Weilről énekel a legvágyakozóbb spiritualizmus hangján, miközben a hősök előtt tisztelgő módon – hiszen a hőseinkről szól ez a koncertlemez – persze hogy előadjuk David Bowie Heroes című dalát is az örök megosztottság fájdalma előtti mementóállítás okán.
Az olvasmányélményeid, a zenei műveltséged predesztinálna arra, hogy nagyobb formátumban is építkezz, mondjuk, együtt dolgozz operaszerzőkkel… Láttunk már ilyesmit a popból kilógó művészeknél…
Sokat gondolok egy nagyobb zenei darabra, zenés színházi darabra a sok alkotnivaló közben, hiszen valójában az irodalmi előadásaim is ilyenek, csak kamara formában. És a következő lemezen, a már készülő Jerusalem My Love címűn is lesznek hasonló gesztusok, de még inkább az azt követő, szintén fiókból elővett skiccekből folytatott Stockhausen Syndrome-on, ahol a kortárs zenével üzekedünk egy nagyot. Szóval nagyon is benne van a levegőben, amit felvetettél.
Harmincéves az Anima, amely formáció valamilyen módon mindig reflektált a minket körülvevő világra, sokszor közéleti dolgokra is. Volt olyan projekt, amelyeet ma már nem csinálnál meg, mert csak afféle kulturális kitérő volt, és valójában másfelé mentél?
Nem volt ilyen. Inkább azokból volt több, amelyeket közben nem csináltam meg, de megcsináltak mások, és így már nem volt igazi tétje, tehát bele sem kezdtem az alapötlet után. A jazzkísérleteinknek a Dubcity Fanatikz-szal vagy a fura-metál-Stronggal tett „kitérők“ nem voltak igazi kitérők, Németh Gergővel meg a többiekkel nagyon is élveztük, amikor csináltuk, és most is jó szívvel gondolunk rájuk vissza. Gergővel csináltunk egy Karl-Heinz Koala című dupla lemezt is az ex-Spions-legenda író-esztéta-világutazó Najmányi Lászlóval tizenéve, amely szeptemberben fog megjelenni. És ahogy meghallgattam nemrégiben, nem koptatta el az idő, még viccesebb lett.
Ha egy album tele van táncolható dalokkal, akkor azt más stratégiával próbálja eljuttatni a befogadókhoz a zenekar? Készülnek például DJ-nek korlátozott példányban maxi vinylek, vállaltok fellépéseket olyan helyeken, ahol egyébként nem… stb…
Ha úgy érzed, hogy a Derkovits című album tele van táncolható dalokkal, annak örülök, de nem ez volt a szándék, így alakult. Mert ennyi erővel van rajta több kísérleti track is – például a Fjodor Mihajlovics –, meg van olyan is, ami táncolható, és közben meg kísérleti is, például a Hugo & Kinga, meg még sokféle mutáció. Ami a táncolhatóságot illeti, tervezünk egy remixalbumot belőle júliusra, sok fiatal és régi nagy- és kismesterrel, lesz rajta egy-két meglepetés. Szerintem azokra lehet majd táncolni igazán.
Ahogy Ottlik Iskola a határon-jában jelentősége van az iskolafolyosón található képi reprodukcióknak, úgy van olyan Derkovits-kép, amely rád is olyan erősen hatott a Derkovits Gyula Általános Iskolában…
A Dózsa-metszetsorozat az első igazán nagy hatásom vizuálisan, amely még a társadalomkritikával is érintkezik, szó szerint húsba vágóan, tehát én nagyon korán megkaptam ezt a „művészettel a társadalom jobbításáért” injekciót. Ott sorakoztak a falon, Werbőczy, lánccal a kezében, Dózsa húsába írva, hogy „büdös paraszt”, emlékszem, ahogy betűzöm szótagolva elsősként: bü-dös-pa-raszt, ezt akkor nem is értettem igazán. Lehet, hogy akkor lettem beoltva minden igazságtalanság ellen? Majdnem biztos. Igaz, osztályfőnököm akkoriban sűrűn bezárt a könyvtárba, és csak kora este tért vissza, hogy kiengedjen, de becsületemre legyen mondva, elolvastam az összes rám rótt penzumot. Szerintem akkor szerettem meg az olvasást, ami fura és perverz visszagondolva, de így igaz. Apám is egy csomó mindent erőltetett, akkor gyűlöltem érte, ma meg már inkább köszönöm neki. Ebből lett ugyanis az identitásom. Nomád, kemény ridegtartásból és szentimentális szépségkeresésből.
Bowie Heroesa is azért került fel az albumra, mert ez a dal is egyfajta identitásjáték… Bowie a felvételekor Nyugat-Berlinben van, a Hanza Stúdióban, annak terhelt múltjával, zakóján ott van a Los Angeles-i klubok kokainja, de már készül Londonba, a Victoria pályaudvarra… Érzel valami közöset közted és Bowie bolygók között kalandozó Major Tomjával?
Bowie óriás kedvenc és persze hatás, csak a legnagyobb irodalmi hatások mértékéhez tudnám hasonlítani meg Dylanhez. Ők abban is egyformák, hogy rengeteg utat bejártak, több olyat is, amelyre nem követték őket a rajongók, vagy egyszerűen hülyéknek tartották őket ezekért a lépésekért. Én is haragudtam rájuk kölyökfejjel, most persze meg már imádom azokat az úgynevezett „szar” lemezeiket is, úgy igazán felfedeztem őket, megértettem a kontextusukat, rejtett szimbolikájukat. Igen, szeretem a kiismerhetetlen-problémás alkotókat, Dosztojevszkijt, Ligetit, Stockhausent, Miles Davist, Szabados Györgyöt, Rilkét, Téreyt vagy a Spionst. Vagy Archipenkót. A róla szóló számunkhoz klip is készült:
„Vizuális típus vagy”, ez látszik a klipek képi világán is, volt, hogy méretes Leni Riefenstahl- vagy orosz avantgárd poszteralbummal tértél haza az Írók Boltjából… Most, amikor a U2 és Taylor Swift is olyan show-kat állít a színpadra, amelyek a látvány új dimenzióit nyitják meg, akkor vannak-e olyan, ezekhez képest természetesen low budget, de mégis kreatív megközelítések, amelyekkel nektek is reagálni kell?
Ha arra gondolsz, hogy van-e gondosan felépített vizuálunk a koncertjeinken, akkor persze, hogy igen a válaszom. Ha azt kérdezed, hogy dolgozom-e projekteken, amelyekben erős vizualitás van, akkor is igen a válaszom. Vera Molnár legújabb kiállítása apropóján a kurátor, Rényi András kért fel pár napja, hogy készítsek egy akusztikai verziót a képekhez, én pedig egy zenei kollázst találtam ki kora reneszánsz, Schönberg- és Stockhausen-idézetekből, amelyek kiválóan megágyazhatnak Vera Molnár geometrikus-pontos, de életművébe a hibát mégis mint erényt beépítő gesztusainak. Ha zenétől eltérő kreatív kísérletekre is vonatkozott a kérdésed, akkor arra is igen a válasz, mert elkezdtem a Kedves Teréz! című könyvemhez készült fotók után most montázs-kollázs-szerűen vágott-tépett-ragasztott képeket összerakni, amelyek nagyon hasonlítanak azokhoz a zenékhez, amelyeket kollázsszerűen tépek, vágunk és ragasztunk össze az Anima Sound Systemben, amely nagyon aktív a mai napig, és egészen biztos, hogy addig lesz életben, amíg én is élek. Minden pillanatban eszembe jut valami új ötlet, jó emberek és kiváló zenészek vesznek körül, tele vagyok erővel, szóval ha elélek 80-85-ig, a zenekar több mint 55 éves lesz, az már elég jó szám, nem?
Köztudomású, hogy az Anima egy műhely, és nem egy fix felállású csapat, de nem tartottál soha attól, hogy a közreműködők nem úgy teszik bele magukat, mintha teljesen az övék lenne a produkció, hanem csak úgy, mint a vendégművészek?…
Soha. És erre meg is volt minden okom. Bognár Szilvi, Ferenczy Gyuri, Németh Juci, Jeremy Thompson, Grencsó István és a többiek mindig a maximumot adták a produkcióhoz, mindegy, hogy hét évet voltak velem, vagy hét napot, odaadóan csinálták a „dolgukat”. Szerintem mindannyian tökéletesen tisztában voltak vele, hogy az alapvízió az enyém, de pont ettől lehettek teljesen szabadok, ők a személyiségükkel voltak jelen, vagy még pontosabban: a karizmájukkal. Ma Benkő Dávid, Magyar Bori, Varga Nóri, Kézdy Luca és a többiek, az alapember Kováts Tibor vagy Zisko Olivér vannak velem a színpadon, elég jó kis csapat, élvezem minden pillanatát, és élvezni fogom akkor is, ha már másokkal dolgozom esetleg.
Hiába vagy sokszor radikális, határsértő művész, mégis valahogy elrejtőzöl a kollektív tudatban, még a bensőséges Kedves Teréz! című könyvben sem tárulkozol ki annyira, amennyire ez „benne volt a pakliban”…, mondjuk úgy, ahogy Nick Cave… Lesz majd, amikor nemcsak a szentjeid sebeit ismerjük meg, hanem a tiédet is?
Érdekes felvetés, és lehetséges, igazad van, de szerintem egy Sose lesz vége vagy a Tedd a napfényt be a számba című dalokban azért eléggé megmutattam a „sebeimet", vagy a Kedves Teréz!-ben is én voltam az az „én”, akinek „én”-nek kellett lennie. De értem az utalást, és simán lehet, hogy tévedek, mert mi van tényleg, ha a sok szerepben nem is vagyok igazán ott én magam. Lehetséges. Bármi lehetséges. Mert teljesen más a szerepjáték kiosztása, amikor Pilinszky vagy Hamvas vagy Mészöly Miklós vagy éppen nők szerepébe bújok, megint más, amikor a színpadon táncolok és énekelek, és más, amikor másnak írok dalt, megint más, amikor DJ-zünk, vagy amikor nyilatkozom neked most.
És amikor csak a szavak vannak és az emlékek, az is teljesen más. Ezt próbálom most éppen ki a Jaszi és Bob munkacímet viselő második könyvemben, amely annyira pszichologizáló modorban íródik a gyerekkorról, hogy néha attól félek, hogy „túl” őszinte vagyok, vagy éppen hogy túl teátrális. Kérdés, hogy az ember mikor tud igazán őszinte lenni, és mikor alakoskodik. Nagyon jó alakoskodó művészek vannak. A csodás színészeknél is nagy kérdés, hogy „meztelenre vetkőzésben” jók igazán vagy az „alakoskodásban”. Talán az imádságban vagyunk őszinték egyedül, de ahhoz is egy kiegyensúlyozott ember-Isten kapcsolat szükségeltetik, és ki tudná kijelenteni, hogy neki kiegyensúlyozott a kapcsolata az Istennel? Én biztosan nem. Törekszem rá, vagyis Isten törekszik rá, ő jobban ismer ugyanis, mint én – a részleges tudásommal – magamat. Mindannyian csak úton vagyunk, csetlünk-botlunk, néha persze csinálunk egész jó dolgokat, de állandóan úton vagyunk, az biztos, és így van jól, ezt jelenti embernek lenni.
Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu
